Pest Megyei Hirlap, 1958. május (2. évfolyam, 102-127. szám)

1958-05-09 / 108. szám

4 ^ü/Cirlan 1958. MÄJtlS 9. PÉNTEK obiAráj rendre : A „karakán77 fo&M# I „ Tudásszomj* ffiMóf L ászióné felvétele) mmmutiMimimnimtlNtt'lnmitfltii'mmntmifmHnMi ] Összegyűjtik és kiadják Danko Pista dalait Saegeöen a Hazafias Nép­front kezdeményezésére jú­niusban megemlékeznek Dan­iké Pista, a nagy magyar nóta­költő születésének századik év­fordulójáról. Dr. Csongor Győ­ző muzeológus az ünnepsége­ket előkészítő bizottság tagja, vállalta, hogy a centenárium­ra összegyűjti Damkó még fel­lelhető dalait. A közönség ugyanis alig negyven-ötvenet ismer, Dankó Pista azonban ennél jóval többet írt. Bizo­nyítja ezt dr. Csongor Győző eddigi kutatómunkája; amely­nek során már több mint négyszáz Dankó-dai szövegét gyűjtötte össze. A nóták hat­van százalékának kottáját is megtalálta. A híres prímásnak sok kéziratára bukkant a sze­gedi Somogyi könyvtárban és számos régi dalosfüzetet, dalt talált Jó Ilonkának, Dankó fe­leségének Csengődön őrzött hagyatékában is,­Az összegyűjtött anyagot a Júniusban Szegeden megnyíló emlékkiállításon mutatják be. A Hazafias Népfront szegedi bizpttsága megjelenteti majd a dalokat, Foíokőpia — egy perc alatt Á váci Forte-gyárban nagy fényérzékenységű fotópapír gyártását kezdték meg, amely­nek segítségével a fényképmá­solás idejét sikerült egy percre csökkenteni. Az új másolópa­pír, a „Doku-rapid“ segítségé­vel filmfelvétel nélkül, világos­ban készíthető el a fényképmá­solat. A szakemberek vélemé­nye szerint a váci gyár új fo­tócikke felveszi a versenyt a legjobb külföldi reprodukciós filmekkel is, s így feleslegessé teszi nagyobb mennyiségű kül­földi film importálását. Kiadják Cegléd történetét Cegléden munkaközösség alakult a város sok évszázados történetének megírására, A Munkásmozgalmi Intézet se­gítségével először a Tanács- köztársaság ceglédi eseményeit dolgozzák fel, hogy az erről szóló kiadvány, a negyvenedik évfordulóra meg jelenhessék. A DUNAPARTON-— Maga megőrült? — Miért, nem hallott még repülő halról? A mólt nyáron « Dunántú­lon járva, rég nem látott cim­borákkal hozott össze a vélet­len egy kisvárosi vendéglőben. Éppen nagy vita volt köztük. Valamelyikük hevesen bizony­gatta N. Sándor barátomnak, hogy sok minden rosszat lehet elmondoni a régivágású embe­rekről (régivágású urakra gondolt), de egyet el kell is­merni róluk: a maguk nemé­ben karakánok voltak. N. Sán­dor barátom különösebb „ér­velés” helyett az alábbi tíz­egynéhány év előtti történetet mondta el. * A főszolgagabíró és család­ja minden esztendőben ott nyaralt a divatos gyógyfürdő- helyen, ahová abban az idő­ben főleg a „gyanútlan” szár­mazású úricsaládok járhattak. A főbíró érkeztére a villa tu­lajdonosa rendbehozatta a nagyszállóval átellenben levő épületet. A főbíró gazdag em­ber volt, gavallérosan megfi­zette a tatarozást és a kvárté­lyozás költségeit. A háború második évében fedezte fel ezt, a völgyben meghúzódó nyaralóhelyet és benne a neki tetsző épületet, amelyet színe miatt a kör­nyező falvak népe vörös vil­lának nevezett el. Mondanom sem kelt, a fő­bíró még aznap megegyezett a villa gazdájával, hogy haj­landó megfizetni a költsége­ket, de festesse át a külső fa­lakat, nem bánja ő, akár hu­pikékre is, mert ő „bolsevíki” házban nem lakik. Egy hét múlva aztán ne­gyedmagával beköltözött a nyaralóba, amely friss okker­sárga színével túlharsogta a környék villáinak valamennyi színcsodáját. Ugyanazon a napon a, főbíró magához ren­delte a szomszéd községbeli csendőrörs parancsnokát és utasításokkal látta el. Meg­hagyta, hogy ezentúl naponta kétszer portyázzák az üdülő­helyet, járjanak be a strand területére is és aki csak a legparányibfc mértékben gya­nús, tiltsák ki a telepről. Ar­ról sem feledkezett meg a pe­dáns főbíró, hogy az örspa- rancsnok útján figyelmezte­tést küldjön a nagyszálló gondnokinak. Legszemélye­sebb óhaja csupán az volt, hogy a szálloda lakói ezentúl csak árják lehetnek. Egyszó­val a nagyhatalmú főbíró „védetté” nyilvánította a für­dőhelyet. A jól eligazított csendőrök szaporán intézked­tek. Egy alkalommal a főbíró a gyógyforrás körül helyet fog­laló társaságának nagy lelke­sedéssel ecsetelte közegei nagyszerű politikai érzékét, hűségét. — Állítom az uraknak — így a főbíró —, ha csendőreim előtt felvonultatnám mondjuk a szomszéd járás lakosságát, akik közül személyesen talán senkit sem ismernek, állítom., anyakönyvi okmányok nélkül, akár nyolcadiziglen is kivá­lasztanák a zsidószármazásua- kat és éppígy priuszlapok nél­kül a kommunistákat. Az uraknak nagyon tetszett a főbírói szózat. Elragadtatással tekintettek rá, mint a megye „legrátermettebb” főszolgabí- rájára. A beavatottak azt be­szélték, hogy csupán rajta mú­lott: nem lett alispán. Ö ugyanis apja nézetét vallotta, aki szintén főbíró volt, hogy alispán, vagy miniszter bárki lehet, de főszolgabíró az nem„ De a főbíró nemcsak csend­őreivel tartotta félelemben azo­kat, akiknek nem tetszett kiski­rálykodása, hanem személye­sen is közreműködött tekinté­lye növelésében. Megtörtént egyszer, hogy az urakkal „kan- murit” rendezett az egyik kör­nyékbeli szőlősgazda pincéié­ben. Minden ment a megszo­kott rend szerint, két cigány — vagy ahogy ők nevezték, a füstösök — hajnalig húzta a talpalávalót. Az urak már annyira részegek voltak, hogy négykézláb mászkáltak az asz­tal alatt. Csupán a főbíró ma­radt józan. Rettenetesen bírta a szeszt. Régi szokás szerint rossz tréfáik céltáblája a két zenész volt. Mikor már min­den ismert ötletet kipróbáltak, a főbíró a gazdával félig hor­dotta borral a nagykádat, a cigányoknak megparancsolta: vetkőzzenek egy szál alsóra, álljanak be az edénybe és úgy muzsikáljanak. A fiata­labbik hajlott a szóra, de az öregebb vonakodott. Mint ki­derült, ha a felső ruháját le­veti, teljesen pucér manód, A főbíró hajthatatlan volt. Es, mert nem ment másként, ma­ga végezte el az örea zenész borbaállítását. A kapálódzó emberkét, akár, ha rongybábú lett volna, egy-kettőre össze­csomagolta és bele-belemárto- gatta a kádba. A gazda szót emelt a szerencsétlen ember védelmében, Ő maga sem volt már fiatal, de ősz haja elle­nére is erőtől duzzadó, ke­mény ember. — Nagyságos úr, az ég szer relmére, hagyja Józsi bácsit.. Tüdőbajos az istenadta... A főbíró, mint akit megza­vartak játékában, metsző gúnnyal nézett a gazdára. Az szólni akart valamit, de a fő­bíró gorombán leintette. Erre a gazda kereken kijelentette, hogy ő nem veszi a lelkére, ha az öreg meg találna halni a nála szerzett nyavalyában, ezért tisztelettel kéri az ura­kat, mulassanak szolídabban, különben kénytelen lesz véget vetni a mulatságnak. A gazda még jóformán be sem fejezte szavait, a nagyúr mint egy sebzett oroszlán el- bödült: — A büdös parasztja? Te akarsz bennünket illemre ta­nítani? No, megállj — és az­zal szembefordult a gazdával. Felemelte kezét, hogy visszá­járól arculcsapja az idős em­bert. Amaz önkéntelenül feje elé tartotta karját, amit a fő­bíró támadásnak vélt. — Praclit le! — parancsolt rá a nagyúr és pisztolyt rán­tott. A gazda engedelmeske­dett. Erre a főbíró a fegyvert elegáns mozdulattal zsebébe süllyesztette, majd bal kézzel hatalmas pofont kent le az öregnek. Aztán még kétszer megsorozta jobbról is, meg balról is. A paraszt arcán a gyűrűs kéz ütése nyomán kisenként a •vér. Keményen, szemrebbenés nélkül állta az ütéseket. Tud­ta, ha csak egyetlen szót szól, a főbíró megvadul és annak vagy az lesz a vége, hogy 6 veri agyon támadóját, ez esetben menthetetlenül bör­tönbe kerül, vagy rosszabbik esetben a főbíró fegyvert ránt, lelövi ót, mint egy ku­tyát. Családos ember lévén, a gazda a tűrést választotta. Ezzel aztán vége szakadt a mulatságnak. Ettől kezdve, mert a mu­latság hire csak kiszivár­gott. a főbírónak még in­kább megnőtt a tekintélye. Valóságos hős lett azoknak az uraknak a szemében, akik csa­ládi vagy társasági elbeszélé­sekből ismerték az efféle „igazi magyaros” mulatozá­sokat. A főbíró, bár úgy tett, mintha ez szót sem érdemelne, belül mégis büszke volt leg­újabb sikerére. Amikor nya­ralása végén elbúcsúzott tár­saságától, bevett szokása sze­rint megállapodott az urak­kal, hogy jövőre, azaz 1945-ben ismét itt találkoznak. Erre azonban nem került sor. Szép elképzeléseiket ke­resztülhúzták a háborús ese­mények. A rettegett főbíró valahogyan elügyetlenkedte a Nyugatra menekülést, talán abban bízott, hogy a sokat hangoztatott csodafegyverek bevetése megfordítja a hadi­helyzetet. Az egyik nap aztán, arra ébredt, hogy már mene­külni sem lehet. Hajnalban hagyta el kastélynak is beillő otthonát, nem merte bevárni a szovjet csapatokat, bár nyá­ron a gyógyforrás körül üldö­gélve, nagy hencegve szavalta az uraknak: feltéve, de meg nem engedve, ha a bólsevikók magyar földre lépnének, ő lesz az első, aki eleven testével zárja el útjukat. Persze, most nem is a hadseregtől riadt meg, hanem attól, hogy az új helyzetben a munkások és a | parasztok felelősségre találják § vonni egy s másért. Mint mon-1 dottam, virradatkor nyúlcipöt f húzott és kerülő utakon beve-1 tette magát az erdőbe. Késő este volt már, amikor | megérkezett a villához. Az | emeleti szobából halvány fény | szűrődött ki a balkonra. So- | káig dörömbölt a vaspántos | tölgyfaajtón, de a tulajdonos 1 nem mutatkozott. Amikor az-1 tán mégis megunta a zajt, le-1 kiáltott a félig nyitott ablak- | ból. | — Ki az és mit akar?! Az újbóli kérdezésre is | csak bizonytalan hang felelt. | Nem akarom részletezni a tör- | téntet, elég az hozzá, hogy a | villa tulajdonosa nem volt | hajlandó szállást adni egyko-1 ri vendégé",íek. A főbíró kö-1 nyörgésre fogta a dolgot. Nem | használt. A kereskedő foly-1 ton azt hajtogatta, nem akar | bajba kerülni, hiszen a kör-1 nyékbeli parasztok a nyári | mulatozás óta messze elkeni-1 lile a villát. A tegnap még nagyúr meg- | vert kutyaként kotródott el az\ épület környékéről. Egész éj- | jel próbálkozott szállást ke- | resni valamelyik nyári villá- \ bon, de mégis fedél nélkül töl- § lőtte a nyirkos, hideg éjszakát. | Amikorra kivilágosodott, olyan | érzése volt, mintha valaha már § járt volna arrafelé. De ebben 1 mégsem volt biztos. Az tör-1 tént ugyanis, hogy kószálása | közben elvetődön a szomszé-§ dós község szőlődombjára, | ahol annakidején azt a neve-1 zetes kanmurit rendezte. Per-1 sze. akkor a természet is más | ruhában volt, a főbíró is más- | ként szemlélte a világot. A | hidegtől és a fáradságtól tel- | jesen kimerült. Amikor aztán | az egyik présház kéményén, | azaz az ablakon kivezetett | kályhakürtőn füstöt látott ki- | szivárogni, elhatározta, hogy § betér egy kis pihenőre. Így | is cselekedett. Benyitott, ge abban a pil-1 tanaiban kapcsolt. Visszafor-1 dűlni azonban már nem le-1 heteit. A gazda nem mindjárt I ismerte meg emberét, aki | szakállas, elnyűtt állapotában | alig hasonlított az egykori § hatalmasságra. De amidőn az § megszólalt, mert már szólnia | kellett valamit, hiszen benyi- | tott, hirtelen fény gyűlt a | gazda agyában. Sokszor el-1 képzelte a nyári mulatság óta: | ha egyszer úgy tanúk nélkül § összehozná a véletlen a főbí- | róval, visszafizetne neki a | gyalázatért. A felismerés pil-1 lanatában ismét sajogni érez- | te megvert, felsebzett arcát, | de aztán nyugalmat erőltetett | magára. Leeresztette lábához | o szekercét, amellyel éppen | egy kiszuperált hordódongából | faragott valamit. | — Nagyságos úr, minek kö-1 szönhetem a látogatást? — § kérdezte enyhe gúnnyal és | azzal a fölénnyel, melyet hely- § zete kölcsönzött neki. A főbíró érezhette teljes ki-1 szolgáltatottságát, mert olyan § fehér lett, mint a fal. Egy § darabig szólni sem tudott, csak | a szájaszéle remegése árulta | el, mi játszódik le benne. Ide-1 gei felmondták a szolgálatot. § Aztán, mint egy halálra ítélt, | hirtelen térdre vetette magát. 1 — Uram. ha istent ismer, | bocsásson meg! Mindent meg- | magyarázók!.. ; A gazda legszívesebben be-1 lerúgott volna, de a főbíró \ ekkor már embernek sem lát- | szőtt, csak egy nyaláb rongy-§ nak. Nem tudta hát, mit kezd- | jen vele. Már nem is gyűlöl- | fe, csak utálta. A gyomra is | felkeveredett a látványtól. | Talpra parancsolta a még min- | den ízében remegő főbírót. Es § ekkor, bár nem volt finnyás 1 ember, az orrához kapott... § — De most aztán takarod-1 jék! — mutatott rá az ajtóra | —, nem szegyein magát... fő-§ bíró létére. Amikor magára maradt, ki- | tört belőle a hahota. Joggal | érezte, hogy olyan elégtételt | kapott a sorstól, amilyent a | maga erejéből sohasem tu-§ dőli volna megszerezni. I I CjjziLm, AzíithAz, Qvűdalönr ELŐZETES JELENTÉS VÉGH GYÖRGY: MOSTOHA ÉVEIM j z irodalom gyakorta szol­éi gál meglepetésekkel. Ez a könyv is az. Végh György, az Eszter könyve, a Pillangós őszök halkszavú poétája re­gényt írt és versek, kalandok után ebben a regényben fe­jezte ki legigazibban önma­gát. A Mostoha éveim — önélet­rajz. Emlékezés a szenvedé­sekkel teli, hányatott gyer­mekkorra, amelyben az író­nak része volt. Mesékből, ál­mokból, szorongató és riasztó valóság-élményekből tevőd­nek össze ezek az emlékek, ötéves korában elvesztette az édesanyját és végérvényesen magára maradt. Anyakönyvi kivonatának szépséghibája — anyja leányfejjel hozta világ­ra — miatt gyermekkora, ka­maszkora szörnyű megalázta­tásokkal, magánnyal és ott- hontalansággal telt el. Ez a sors nem egyedülálló, ezek az élmények egy erkölcstelen társadalom sok meghurcoltad- nak az élményeivel azonosak. Végh György egy érzékeny, emberibb életért, a saját éle­téért küzdő gyermek sorsát rajzolta, meg, akinek egyetlen menekvése a költészet, aki a szépség varázsába menekül szomorú hétköznapjaiból. Egy költő gyermekkorát, ifjúsá­gát támasztja fel ez a kitű­nően megkomponált regény o húszas-harmincas évek Buda­pestjén. A könyv első része, a Csil­lagos királylány, megható idill egy tovatűnt gyermek­korról, az édesanyáról. A má­sodik része azonban már ke­gyetlen realitású leírása a ferencvárosi és pesterzsébeti nyomortanyák világának, a társadalomból kitagadott em­berek szenvedéseinek és há­nyattatásának. A szép kiállí­tású könyvet a Magvető Kiadó bocsátotta, minden bizonnyal sikeres útjára. nfiuiumnimimmiimHimntimmiuiniiiiuiiiiiiimimHin' Rövidesen a magyar filmszínházak is bemutatják Az utolsó paradicsom című színes, szélesvásznú olasz filmet. NE VÁRD A MÁJUST címmel még ebben a hónapban bemutatják a Tavasz című jugoszláv film folytatását niiiiiiiiiMiiiiHifiiniiiiiiiiiiiiiiiiiiiitiiiiiifiiiiKiiiiiiiiiiiiiiiiii Kulturális világhír adó GRÚZIÁBAN ma huszon­egy színház, kétezernyolcszáz könyvtár és kétezer klub mű­ködik. Minden tízezer lakosra száztizennyolc főiskolai hall­gató jut, négyszer annyi, mint Angliában. BERTOLD BRECHT hagya­tékában megtalálták a Kom­munista Kiáltvány verses át­dolgozásának kéziratát. Brecht 1945-ben kísérelte meg, hogy versbe ültesse át a Kommu­nista Kiáltványt. A DEMOKRATIKUS Ber­linben megjelent a Szovjet­unióban járt német írók ri­portgyűjteménye. ISMERETLEN Gorkij-leve- leket és feljegyzéseket közölt a Lityeraturnaja Gazeta. Kü­lönösen érdekes a Vereszajev- hez intézett 1925-ből származó levél, amely Vereszajev Vak­vágányon című regényével foglalkozott. EGY HAMBURGI árveré­sen eladásra kerültek Thomas Mann és Heinrich Mann leve­lei. DÁNIÁBAN megjelent Mar­tin Andersen Nexő Janetta című regénye. A vörös Morten című trilógia utolsó kötete. A nagy író ebben a könyvben körképet akart adni a dán társadalom közelmúltbeli éle­téről. Nexő utolsó könyve be­fejezetlen maradt, mégis több, művészileg befejezett alakot állít az olvasó elé. A regény főhőse Janetta, az öregedő Morten ifjú felesége. A DEMOKRATIKUS német rádió irodalmi pályázatot hir­detett, s felhívta a költőket és az írókat, hogy alkossanak olyan rádip-drámákat, verse­ket és elbeszéléseket, amelyek a békéért és a népek bizton­ságáért vívott harc témáját dolgozzák fel.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents