Pest Megyei Hirlap, 1958. május (2. évfolyam, 102-127. szám)

1958-05-04 / 104. szám

1958. MÁJUS 4. VASÁRNAP "\/Ciricu> 5 MINDHALÁLIG ASSZONY Juhász Gyula Of éliája J uhász Gyula szinte gyermekkora óta mélységes von­zalmat érzett mindig a színház iránt. Fiatal egye­temi hallgatóként többször statisztált a Nemzeti Színház­ban, bizonyára nem csak azért, hogy néhány filléres ke­resethez jusson, hanem azért is, mert így közelebb kerül­hetett „a világot jelentő deszkák” festett világához. Azokban az években — a század legelején — már költő volt, néhány szép versét közölték a lapok, és ezekben a versekben már megcsillant csodálatos tehetsége. Most került elő — Vásárhelyi Júlia írónő bukkant rá — egy ismeretlen verse ebből az időből. Az Ofélia című kis vers az egyetemi hallgatók Virágfakadás című kéthetenkint megjelenő folyóiratában látott napvilágot 1905 február­jában. OFÉLIA Míg Hamlet úr komor gyásszal vívódik. És fölharsog a nagy tragédia, Sírjába süllyed szomorún dalolva A szép, fehér Ofélia. Ez Hamlet úr titkos tragédiája. Hogy amíg rátör egy ádáz világ, Nem látja meg a búsan rámosolygő A szép, fehér Of éliát. Juhász Gyula Valószínűnek látszik, hogy a költőt ennek a kis vers­nek a megírására egy nemzeti színházbeli statisztálás al­kalmával, amikor Shakespeare Hamletje volt műsoron, az Oféliát alakító Török Irma ihlette meg. Török Irma feltűnően szép, szőke, törékeny jelenség volt és a század elején többször játszotta a drámában Ofélia szerepét. Az is lehet, hogy a későbbi, a nagyváradi Anna szőkeségé­ben, ennek a régi Oféliának a szépségére is kissé vissza- révedt a költő. (m. 1.) Iván Mestrovic világhírű jugoszláv szobrászművész alkotása Savoyai Jenő, a zentai csata törökverő hőse építette ezt a gyönyörű kastélyt Ráckevén. A műemlékké nyilvánított kastélyt most faraktárnak használja egy erdészeti vállalat Magyarország is részt vesz a bokaresti nemzetközi bábfesztiválon A Eábjátszók Nemzetközi Szövetsége május 15-től június 1-ig nagyszabású nemzetközi bábtörténeti kiállítást, báb­filmfesztivált és szakmai kon­ferenciát rendez Bukarestben, amelyre meghívták hazánkat is. A nemzetközi bábtörténeti kiállítás magyar anyagát már összegyűjtötték és útnak indí­tották Bukarestbe. Tizenkét nagyméretű tabló, 40 bábú, makettek, plakátok, színes tervrajzok és fényképek a szá­zad elejétől mutatják majd be a magyar bábjátszás hagyo­mányait. A bábfilm-fesztivál­ra a Pannónia Filmstúdió a Didergő királyt több reklám­filmet, a Népművelési Intézet pedig a Kemény Henrik nép­művészről az utolsó magyar vándor-bábjátékosról készített dokumentumfilmet küldte el. KOSSUTH RADIO, 22.30 Vasárnapéji Rádiószinház VÉSZI ENDRE, akinek a „Titkárnő“ című vígjátékát né­hány évvel ezelőtt igen nagy sikerrel játszotta a Nemzeti Színház, most a rádió „Vasár­napéji Színháza“ számára írt egyfelvonásos, vidám, zenés játékot. — Ilyen nagy kedvvel talán még sohasem írtam színdara­bot, mint ezt — meséli Vészi. — Verses játékomnak ironi­kus-szatirikus hangvétele van. Megírására a Korán egyik passzusa ösztönzött, mely ki­mondja, hogy az asszonyt hűt­lenséggel vádolni csak akkor szabad, ha ezt legalább két ta­núval lehet igazolni. Mohamed életének van egy igen illetlen epizódja, amely kapcsolatos a próféta tizenötéves feleségével. Nem tudtam ellenállni a csábí­tásnak, hogy modern szemlé­lettel nézve a régen történt eseményeket, meg ne énekel­jem azt az igazságot, hogy az asszonyi csalfaság és furfang ellen még a próféta sem tudja megvédeni magát. Bizony Mo­hamed is nagy bajba került volna, ha Allah nem védi meg az ő legkedvesebb prófétáját, — Egyébként már elkészül­tem egy nagyobbszabású szín­darabommal is, amelynek a címe: „Don Quijote utolsó ka­landja“. Két Don Quijoteról van benne szó, a valódiról és egy csalóról. Párharcukat mu­tatom be, a régi donquijotei korban, az Örökéletű hős alak­ján kívül semmit sem kölcsö­nözve ki Cervantestől. A Nem­zeti Színház ősszel fogja be­mutatni. VÉSZI TERMÉSZETESEN most is dolgozik. Rövidesen befejezi a fővárosi tanács pá­lyázatára készülő drámáját. — Ez fantasztikus eszközök­kel játszott mai témájú, erősen humanista mondanivalójú színdarab lesz. A rádiószínháznak ez az éj} előadása kitűnő alkalmul szol­gál arra, hogy néhány percre a Pest megyei Hírlap mikro­fonja elé kérjük Szenkár De­zsőt, az „Elveszett fátyol“ ze­neszerzőjét. Természetesen a végtelensé­gig szerénykedik: — A hetvenperces színda­rabhoz mindössze három dalt költöttem. Úgy érzem, ez szóra sem érdemes. Magyarázatul ta­lán még ennyit: két nap alatt kellett megírnom. Magától ér­tetődik, hogy rövid idő alatt is lehet nagyot komponálni. Ha az embernek éppen ihlete van. De megrendelésre nehéz ihleni. Nekem pedig, amióta kiderí­tették rólam, hogy csak én értek a keleti zenékhez, min­dig rendelésre kell ihlenem. De hát hiába minden. Egyszer elkövettem azt a hibát, hogy valamelyik ismerősömnek ösz- szeeszkábáltam valami kínai a kanalával a kihűlt kávét, ivott belőle egy kortyot. — Csak nem szedték rá a festők? — kérdeztem tőle őszinte részvéttel. — Rászedték, rá — felelte Szlivkin —, de nem olyan ér­telemben, mint ön gondolja. Valamennyi képet határidőre pontosan elkészítették. Az át­vevő bizottság is kitűnő mi­nősítést adott róluk. Vagyis hát minden a legnagyobb rendben volt! Elhatároztuk, hogy kiállítást rendezünk, an- kéttal egybékötve. Utasítást adtam a művészeti osztálynak, közhírré tettük a dolgot — s felsültünk! Eleinte minden úgy ment, mint a karikacsa­pás. A parketta ragyog, min- denütt élő virágok virítanak... A meghívott elvtársak elegán­san kiöltözve sétálgatnak a termekben, nézegetik a képe­ket, zümmögnek, mint a mé­hek: züm-züm-züm!... Fedor Pavlovics ott állt a pompás mellképe alatt, ragyog körü­lötte az arany keret, ő meg — bocsánat a kifejezésért — pis­log, mint egy jóllakott macs­ka, a gyönyörűségtől. A szem­közti falon egy másik kép függ, amelynek a művész ezt a címet adta: „A nagy ese­mény”. Ez az esemény pedig a következő: egy évvel ezelőtt új gőzfürdőt nyitottunk meg a város munkásnegyedében. (Gyönyörű épület, már stílus­ban!) S a művész ezt a nagy­szerű pillanatot vitte vászon­ra, előtérbe helyezve Fedor Pavlovics reprezentatív figu­ráját. Emellett egy másik kép volt, „A zöld zaj” című. amely városunk fásítását örökítette meg: Fedor Pavlovics saját­kezűleg ültet el egy csemetéi. Kissé odább egy nagy méretű kép: „Munkaszüneti nap”. A vásznon ott van a mi kis fo­lg ónk, naplemente, nyírfák, pázsit (gyönyörű mifelénk a vidék, maga is tudja), s a fo­lyóparti pázsiton Fedpr Pav­lovics üldögél fehér ingben, horgászik békésen. -.. Nos, minek folytassam, így volt ez tovább is. A közönség sétálgatott a teremben, kigyönyörködte ma­gát, s aztán invitálni kezdtük őket az ankétra. Indítónak a művészeti osz­tály kritikusát küldtük a po­rondra. Kitett magáért, el­mondott mindent, ahogy kell. A realizmusról is beszélt, nem feledkezett meg a peredvizs- nyikok hagyományairól sem, dicsérte a változatos színéket, a téma tarkaságát, csemege­ként pedig igen ügyesen Fe- dor Pavlovics érdemeire te­relte a szót. Még meg is tap­solták. Utána a műterem vezetője szólalt fel — ez is gyönyörűen sikerült. Ha itt abbahagytuk volna, lezártuk volna a vitát, haj, haj — de nem, incselkedni kezdett ve­lem az ördög (én elnököltem), s feltettem a kérdést a kö­zönségnek: nem óhajt-e vala­ki a látogatók közül nyilatkoz­ni? Nézem, nyújtogatja a kezét Ratnyikav, a kerületi tanács tagja, a „Vosztok"-gyár esz­tergályosa. Csípős nyelvű, rosszindulatú, kötekedő — nincs párja az egész városban! Dehát lehet tőle megtagadni a szót? Nem lehet! Előlép, ki­áll a dobogóra. Megigazítja a szemüvegét, pödörint egyet a kegyes bajuszán, aztán — ne­ki a gyorsvágó módszerrel! „Én ugyan nem vagyok kri­tikus, mondja, mint az első szónok, de én is szeretnék hoz­zászólni a realizmus szempont­jából. Nézzük először is a gőzfürdőt. A gőzfürdő, mondja, igen szép, a művész jól meg­rajzolta. De úgy látszik, ő maga nemigen jár a fürdőbe (derültség a teremben), mert különben tudná, hogy ez a gyönyörű fürdő hetenként csak 'két nap működik, öt na­pig áll. A fürdőt, mondja, nagy hibákkal vették át, jóllehet több ízben szóltunk magának Fedor Pavlovicsnak, s most mi, a munkásnegyed lakói, nem fürdünk, hanem a pakol katlanában fövürúk. Úgyhogy a realizmus szempontjából másképp kell megrajzolni azt a képet: mennek az embe­rek fürödni, de az ajtón egy tábla fogadja őket: „A fürdő ma zárva”. S rögtön itt, a nép közt, álljon Fedor Pav­lovics, vesszőnyalábbal a hóna alatt, bánatos arccal. S a kép­nek esetleg ilyen címet lehet­ne adni: „Nem nagy, de kel­lemetlen esemény”. (A közön­ség derül, tapsol, az esztergá­lyos pedig forgácsol, csak for­gácsol!) Nos, vizsgáljuk meg most a realizmus szempontjá­ból a „Zöld zaj” című képet. Valóban, azt mondja, a fásítás körül jó sok zaj volt kerüle­tünkben, de nem mondhatjuk el ugyanezt a fák ápolásáról. Fedor Pavlovics, azt mondja, szintén kijött hozzánk a kerü­letbe, növelte a lármát s el­ültette a ceruzáját is — való­ban, mindén úgy volt, mint a képen, a művész itt nem ha­zudott —, de mi értelme volt7 Kedves, jó Fedor Pavlovícs. mondja lekkor már viharfel­hők gyűltek az égen, a sze­mekből villámok lövelltek, s mind reáml), ha legalább egyszer kijött volna hozzánk, zaj nélkül, egyszerűen, szeré­nyen, bolsevik módon s ér­deklődött volna, hogy mi lett az elültetett csemetékkel? Hi­szen tíz elültetett csemete kö­zül csak három hajtott ki, hét pedig most is úgy meredez, mint a ceruza... Végezetül, azt mondja, hadd szóljak né­hány szót a „Munkaszüneti nap”-ról. Jó kép ez, sőt, a realizmus szempontjából — igencsak hasznos. Hálás kö­szönet érte a művész elvtárs­nak’ Most legalább tudni fog­ják, hogy legalább munkaszü­neti napokon hol találhatjuk meg Fedor Pavlovicsot, ha szeretnénk elbeszélgetni vele gondjainkról-bajainkról. Mert hétköznap sehogy sem lehet bejutni hozzá: Szlivkin nem engedi be az embert!” S a nagyobb realizmus kedvéért ujjal mutat rám! (A közönség harsányan ka­cag, tapsol, majd éljenezni kezd.) Egész röviden tehát — teljes botrány!... Ratnyikovot azután más szónokok követ­ték. Felszólaltak azok a fes­tők, akik nem vettek fel elő­leget. Innen is, onnan is csú- nya szavak kezdtek hallatsza­ni: „talpnyalás”, „a kritika elfojtása”, és így tovább, és effélék. De minek folytas­sam! Belekerült a dolog a sajtóba, odakerült a városil pártbizottság ülése elé..-. és\ elindult a lavina! Fedor Pav-\ lovics akkorát bukott, hogy] mi csak néztünk utána, az- \ tán még néhányan követték. En \ is megkaptam a magamét.! Vgy, úgy! Hát ezt kellet meg-) érnemi Próbáltam biztatni, báto-; rítani, megnyugtatni Ivan \ Petrovicsot, de kedves olva-\ sóim is tudják: mit mond- \ hat ilyenkor az ember?! Elakadt a beszélgetés. Fí-\ zettem, s kimentünk az utcá- \ ra. Szótlanul ballagtunk el aj sarokig. Ivan Petrovics ott \ megállt, s így szólt: — Én erre mennék. Elbúcsúztunk. Szlivkin a szemembe nézett s újra meg­szólalt: — Tudja, mire jöttem rá?... Mégis a zeneszerzőket kellett volna megkérnünk! Hiszen próbáljon meg eligazodni va­laki a hangok világában: kit magasztalnak? Kit dicsőíte­nek? Talán egy ógörög mon­dái hőst, annak hőstetteit és csatáit. Talán egy felelős ál­lami hivtalnokot... s a város szépítése körül szerzett érde­meit. Talán még olyan rossz­indulatú kötekedők sem iga­zodnak el benne, mint Rat- nyikov. Bár, az ördögbe is, eligazodnak... a realizmus szempontjából... S elindult az utcán, csapott vállal, hangosan csoszogva sú­lyos kalocsnijával. Már nem sas, még nem is madárijesztő, hanem ... valami a kettő kö­zött. S. Nyirő József fordítása jellegű kísérőmuzsikát. Más­nap már jelentkezett eigy ba­rátom, hogyha a 'másiknak megtettem, neki sem tagadha­tom meg. „De hiszen neked ja­pán muzsikára van szüksé­ged!“ — tiltakoztam. Barátom állhatatos volt: „Az mindegy.“ Ezt is megcsináltam. Népszerű j lettem. Legutóbb valaki maláj j darabot írt. Már tudtam, mit j kell tennem. Maláj zenét kell j írnom. Múltkor valami patago- j niai ügyem volt. „Dezsőkém, j nem hagyhatsz cserben“ — ri- j mánkodott ez a valaki, eskü- j szöm, sohasem láttam azelőtt j— „a rádiónál is tudja min- jdenki, hogy te minden dél- i amerikai muzsikát ismersz“. ; Nem ismertem. Mindegy. Ha » j rádiónál is tudják — akkor mit I tehet az ember? Legutóbb a j Néphadsereg Színház Teaházá- | hoz kellett japán zenét szállí­tanom, most a Petőfi Színház [ „Napfelkelte“ című hat óra I hosszat tartó kínai darabjához i kínai zenét. Szerencsére a pró- | bák közben a darabot már le- I rövidítették a felére. Végezetül i csak annyit még, hogy az a ke- 1 leti kísérőzene muzsikálás kű- [ lönleges mesterség, és ha min- i den jól megy, akkor nem mes- j térség, hanem csakugyan mű- = vészét. Ugyanis nagyon sok tá- I voli nép zenéje az európai fül [számára túlságosan idegen. Az [ én feladatom az, hogy közel- [ hozzam. Ez történt most Vészi [ darabjánál is. Olyan török ze- I nét kellett komponálnom, hogy [ arra a törökök is ráismerjenek [ és a mi közönségünk se csalat- [ kozzon. a címe annak az új, szélesvásznú szovjet filmnek, amelyet nálunk is rövidesen bemutatnak + Többet érdemelne

Next

/
Thumbnails
Contents