Pest Megyei Hirlap, 1958. április (2. évfolyam, 77-101. szám)

1958-04-13 / 87. szám

1958. Április 13. vasärnap FF.S7 MEL dC irlav Babits Mihály: AZ ISTEN ÉS ÖRDÖG A j isten és ördög két jó hivatalnok. Mennyivel vadabb lett és gazabb a világ, mióta az Ember, e gyenge akarnok, viszi mindkettőnek ürült hivatalát! Mint a gyermek, épít és rombol is egyben. Épít, hogy legyen mit rombolni. Felhőket karmol házaival; majd fölibük szökken és nagy diadallal lebombázza őket. MARTINE CAROL című film zenéjén dolgozom.; A film igen szép lesz, bár j azt hiszem, hogy nagyobb kő- j zönségsikerre nem számíthat, j Ezenkívül megbízást kaptam a Szovjetunióból, hogy a „Moszkvai Cigányszínház” ré­szére Szigligeti: „A cigány” című népszínművéhez új ze­nét komponáljak, mert azt be akarják mutatni. S árközy még elmondja, hogy mindenféle zene­komponálással foglalkozik, mégis legjobban fájlalja, hogy a komolyabb hangversenyek­nek nincs nálunk elég pub­likuma. — Kétmilliós fővárosunk­nak mindössze négy és fél ezer hangverseny látogató ja van. Részben ez az oka annak, hogy csaknem minden jelen­tősebb koncertre az állam rá­fizet. Egy zenekari hangver­seny legalább 40 ezer forintba kerül. És mégsem lehet azt állítani, hogy nincs számotte­vő érdeklődés a komolyabb zene iránt. Bizonyítja ezt töb­bek között az is, hogy a2 Operakalauz című könyvkiad­ványunk eddig 180 ezer pél­dányban fogyott el. K. G. De talán úgy kell és már elvégeztetett.. Én már összeomlott városokat látok. Vad paloták helyén csöndes romhegyeket, s betonok gőgjéből törmelék sziklákat. Szakadt drótok lógnak, mint a tavalyi gaz s messze tereket fed a vasak selejtje: feledt célú gépek hullamezeje az, ahol a rozsdának nyíl virágoskertje. A megmaradt ember kibúvik tornyából, Gyilkos üledékek foszlanak a völgyben. Van-e még friss szellő eleven virágból? Vannak-e ép csírák a mérgezett földben? Óh lesz-e még jó íz gyümölcsben, italban? Lesz-e jámbor állat a gyilkos gép helyett? S a megehült pásztor fogja-e mint hajdan, nézni még óriás óráját, az eget? Mit mutatsz minekünk, te, nagy, sima óra, magunk gyilkosává ítélt embereknek? Vagy átallod sorsunk jegyezni, mióta gonosz kis órákat gyártunk tehelyetted? Közönyösen tűz rám vad arcod. Itt állok a fa alatt, mely pár aszú meggyet ad még, s úgy érzem, hogy ingád vagyok és himbálok.., Csak ringass, míg bambán végkép elaludnék! (1927) üttimiiitiiiiiiiiiiiiiiHnmiiiiiiiiimfHiiiMummmimiiiiiHiimiumiiHmHmiHitiiiiniiiHHiiiiiimmiitHmiii ELŐZETES JELENTÉS Filmszínházaink rövidesen műsorukra tűzik a Lelkiismc- retem szavára című ú.i francia filmet A „Pesti emberek” bemu­tatója csak ürügy ebben a kis írásban arra, hogy Sár­közy Istvánról beszélhessünk és őt megszólaltassuk. Aki a nemzetközi zenei eseményeket figyelemmel kíséri, az feltét­lenül emlékszik arra, hogy Sárközynek „Az ifjúsághoz” című zenekari nyitánya tavaly az UNESCO pályázatán Pá­rizsban első díjat nyert. A to­vábbi következmény: az ez év júniusi ostendei nemzetkö­zi zenekari versenyen Sárközy nyitánya a zenekarok kötele­ző műsorszáma lett. A londo­ni Mills cég pedig megvásá­rolta a művet, hogy még az idén kiadhassa. — Hogyan lett zeneszerző? — hangzik az első kérdésünk. — 14 éves koromban kezd­tem zenét tanulni — hangzik a válasz. — A főiskola elvég­zésekor még csak 25 éves vol­tam. A felszabadulás után gondoltam csak arra, hogy erőteljesebben kezdjek kom­ponálással foglalkozni. 1948- ban egy tizenhat hónapos ál­lami ösztöndíj azután hozzá­segített, hogy ebbeli becsvá­gyamat kielégíthessem. Köz­ben aktívan részt vettem az új Magyarország társadalmi életében: dolgoztam a MA- DISZ-ban, a MEFESZ-ben, titkára lettem a Bartók-kollé- giumnak, később a Népszava zenekritikusi székébe kerül­tem és évekig tevékenyked­tem a Zeneművészeti Szövet­ségben. Szóbakerülnek legismertebb művei: a Liliomfi újra írt ze­néje 1950-ben. Nagyon sok magyarországi színpadon ke­rült bemutatásra, a csehszlo­vák színházak is játszották, s az idén Lengyelországban a lodzi színház tűzi műsorára. 1951-ben volt a premierje a „Szelistyei asszonyok” című daljátékának, amelyet egyedül Budapesten 250-szer játszot­tak. A következő színházi év­adban Drézdában kérül élő­adásra. Ezenkívül számos, igen is­mertté vált tömegdalt alko­tott, mint pl. az Aratódal, Dal a békéről, Dal a munkáról. Nagyon sok kisebb színpadi zenét, kantátát, rádiókísérőze­nét írt és népdalfeldolgozáso­kat csinált jelentős sikerrel. Arra a kérdésre, hogy most mit csinál, ezt válaszolja: — A „Ház a sziklák alatt” A csinos, fiatal francia filmszínésznőt rövidesen két film­ben is megismerheti a magyar mozilátogató közönség. Főszerepet játszik a Becsületrablók és az Éjszaka szépei című filmben A bukott angyal eposza Jegyzetek egy nagysikerű filmről a PATKÁNYFOGÓ című /1 francia film esetében, amely Zola regénye nyomán ké­szült, a film kiváló francia mű­vészei a legtöbbet nyújtották, amit egy regényből készült film alkotói adhatnak. A for­gatókönyv írói; Jean Aurence és Pierre Bost, az operatőr: Robert Jullard és a rendező: René Clement a zolai hang .egyetlen árnyalatát sem té­vesztették el, s mindvégig megőrizték a zolai kor bo­rongás, nyomasztó hangula­tát, a zolai alakok történelmi hűségét és hitelességét. Z OLA EGY MUNKÁSCSA­LÁD végzetszerű szétzül- lését rajzolta meg a külváro­sok pestises levegőjében — regényében. A részegség és a naplopás végső következ­ménye; a családi kötelékek meglazulása, a tisztességes érzések elhalása, s amely­ből nincs más kiút, csak a gyalázat és a halál. „Ez a mű az igazság munkája — Írja róla Zola — az első olyan re­gény a népről, amely nem ha­zudik, amelyen megérzik a nép szava. Semmiesetre sem szabad belőle azt következ­tetni, hogy az egész nép rossz, mert az én szereplőim nem rosszak, csak tudatlanok, és megrontotta őket durva mun­kájuk, meg a nyomorúságos környezet.” Ha néni is 'mond­ja ki az író nyíltan. mégis érződik vallomásából, ' hogy regénye a kapitalizmus far­kastermészetének, s a kapita­lista társadalomban élő mun­kásság embertelen, sanyarú sorsának éleshangú vádirata. S a film alkotóinak dicsére­tére válik, hogy a Zóla-regény eme alaptónusát is sikerült megőrizniök. S ez legalább annyira nehéz feladat volt, mint lecsökkenteni a sze­replők nagy számát anélkül, hogy ez a regény hitelességét csökkentené, vagy pedig a sokrétű cselekmény elemet mesteri kézzel leredukálni a döntő játékkomplexumokra. A Pakányfogó fő hőse Ger- vaise, a Párizs külvárosában élő kis proliasszony. Ifjúsága legszebb éveit adta Lantier- nek, annak a férfinek, aki Adéllel megcsalta. Még tizen­négy éves sem volt, amikor el­ső gyermekük született. Azt sem bánta, hogy nincsenek összeházasodva, mert büszke volt, hogy ő, a sánta lábú kis mosónő kell ennek a jóképű fiúnak. Hét éve élnek együtt nagy boldogságban, de ami­kor Párizsba jöttek, Lantier egészen megváltozott. jGY KEZDŐDÖTT Ger­í vaise nagy tragédiája, és Maria Schell, Gervaise alakí­tója az egyszerű mosónő sze­repében szinte félelmetes mű­vészi magaslatokra emelke­dik. A filmben mindvégig olyannak látjuk, amilyennek Zola megrajzolta: bukott an­gyal. Nem csupán asszonyt, hanem emberi tisztaságát gya- lázzák meg szörnyű körül­mények között, mégis ember tud maradni. Ember mind­addig, míg szörnyű élettragé­diája végén — férjét elvitte az alkohol, régi szeretője pe­dig más asszony szoknyája mellé csapódott — elhagyja ereje, s összeroppan. Ezt a sokszínű, szinte az egyik véglettől a másik végletig ki­terjedő jellemet olyan mű­vészi tolmácsolással formálja meg a nagy német filmszí­nésznő, hogy a nézőnek oly­kor a lélegzete is megakad, olyannyira a magáénak érzi játékát, minden mozdulatát, minden kimondott szavát. Amikor kacag vagy énekel, egészen a szivünkig árad a Gervaise alakjából gazdagon sugárzó nagy életöröm. S ami­kor nagy, tágranyilt szemei ijedten figyelik élete nagy tra­gédiájának végzetes, elhárít­hatatlan beteljesülését, a szivünkbe hasít mérhetetlen fájdalma, nagy elesettsége. Bár három férfi között őr­lődik fiatal élete, s ketten kö­zülük kényük szerint ölelik gyenge testét: mégis tiszta marad. Ilyen bukott angyal­nak írta meg az író Gervaise alakját, s így adja vissza ne­künk. a nézőnek Maria Schell. Méltó partnerei a filmben Coupeau, a férj szerepét ala­kító Francois Perier és Lan­tier szerepében Armand Mest ral. Ez a film igazi művészi alkotás, s nem véletlenül nyer•> te el a Nemzetközi Filmsajtó‘ szövetség díját. Olyan mara1 dandó élményt nyújt a nézői nek, amelyet nem tud egyhai mar elfelejteni. Prukner Pál fényképész kirakatában: tisz­tán látszottak püffedt és előre- ugró ajkai s lehetetlen volt remélni, hogy ezekkel nem cuppantja oda azt az „átkozott csókot“. A dolog közben közüggyé lett. Egy kisasszony, aki mind ez ideig képtelen volt valami­féle érzelmet vagy legalábbis vágyat kicsalni Triglinóból, egy este egyedül maradt vele a szalonnal szomszédos kis szo­bában s a tánczenét hallgatva, száját nézegetve, így suttogott: „Tudsz te egyáltalán csókol­ni?“ A fiatalember először úgy akart válaszolni, ahogy ez ilyenkor szolcás, de aztán, gya­nút fogva a választ váró lány gúnyos mosolyán, káromkodva otthagyta. Barberi karmester, aki címet keresett legújabb operettjének, kimászott a baj­ból, amikor a közszájon forgó szót írta fel a kéziratra: A csók. És nem volt ritkaság, hogy fiúk és lányok, párosán üldögélve a parkok padjain, Triglino csókjáról beszéltek, miközben ki tudja hogy s mint, kéz a kézben hevesen csóko- lózni kezdtek. Végül is a hírre, hogy a Fő­kormányzó holnap érkezik, a Kamarás Triglinóék házába sietett és ötórai vita után rá­vette, hogy még aznap este el­utazzék a szomszéd városba és csak másnap éjfélkor térjen onnét vissza. Mindenesetre az ügyeletes rendőrök valameny- nyien kaptak egy-eqy másola­tot abból a fényképből, amely Triglinót előreugró, vésztjósló ajakkal ábrázolta. De mit érnek a fiatalok ígéretei, ha belül rág az ördög! Colleroni rendőrbiztos, miköz­ben megosztotta figyelmét a tisztára söpört úton közelgő fekete pont (amelyben elszo­rulva ismerte fel a Főkor­mányzót) és a kordon mögött szorongó arcok között, meglát­ta és felismerte az ifjú Riccar- do Triglinót. Elfojtott egy kiál­tást, és hogy ne riassza meg a jelenlevőket, mögéje kerülve megragadta csuklóit. — Kutyafajzat! — mondta mély hangon — így szokták megtartani az ígéretet? — Maga ezt nem tudja! — morogta a fiú. Colleroni való­ban nem tudhatta, micsoda éj­szakája volt Triglinónak. Mi­csoda álmai! Kivett fiókos szekrényéből egy kefét és egy papírszeletkét talált rajta: erre volt írva az ígéret, amit a Ka­marásnak tett. Rögtön ezután a Főkormányzó jelent meg előtte, amint kezét lógatja. Ä szikár ember haragos volt. Triglinóban rögtön felforrt a vér a csók gondolatára, ame­lyet ezekre az ideges kezekre cuppantott volna. Elviselhetet­len érzés volt számára, hogy a Főkormányzó úr haragos volt és nem nézett senkinek az ar­cába. Az pedig, hogy vala­mennyien letérdeltek előtte, a Főkormányzót egyenesen imá- dandóvá tette, hiszen így aj­kaival könnyen elérhette volna a kezét! Minél inkább elko­morult a Főkormányzó, minél inkább a föld felé hajoltak a többiek, annál nagyobb erővel törtek elő az alvó Triglino nyi­tott szájából a rekedt szavak, nyálbuborékot lökve maguk előtt: „Meg fogom csókolni a Főkormányzót!“ Reggel az- után, megszegve ígéretét, visz- szautazott * ■ ■ pett egyet, de ez sem mentet­te meg Triglino ölelésétől. A fiatalember az első pillanatban valóban le akart térdelni, de aztán, mivel az isteni úr szigo­rú arckifejezése mintegy mág­nesként vonzotta, valami meg­magyarázhatatlan erő a felé a pont felé vitte a száját, ahon­nét ez a varázs a legerősebben sugárzott, és karjait a Főkor- mányzó nyaka köré fonva, alá­zatos szavakat suttogva, meg­csókolta egyik arcát. — Elvette a kenyeremet! — kiáltott Colleroni. És nem tévedett. Colleronit két nap múltán egy távirattal áthelyezték egy eldugott hegyi faluba. A távirat után küldött utasítás leszögezte, hogy „Col- leroni családja nélkül utazzon új állomáshelyére és senkit se lásson övéi közül mindaddig, míg négy év le nem telt". A fi­zetéséből is lecsíptek egy jó összeget. Colleroni egy tucat kérvényt küldött a Főkormányzóhoz, s ezekben rá lehetett ismerni Triglino stílusára, Triglinóéra, aki értelmetlen tettét megbán­va, teljes szívvel megszánta az áldozatot. „Szőnyeg vagyok az ön lába alatt — kezdte Colleroni egyik levele. — Nagyuraságod úgy taposhat rajta, ahogy csak akar, de ebben a szőnyegben szív lakozik. Gyermekeim van­nak, Kegyelmes Vram, és a legkisebb, aki négy esztendős, sajnos fogyatékos szellemi ké­pességű, még nem tud beszél­ni ..„Az ön kitartottja va­gyok — közölte egy másik fo­lyamodvány —. nem érek egy — El innen! — parancsolta neki Colleroni rendőrbiztos. —; El innét, veszett ördög! — Nem! — válaszolta Trig Uno. — Itt maradok! — Ne csináljon feltűnést, szerencsétlen! Nekem csalá­dom van. Hét emberre kere­sem a kenyereit Érezte, hogy Triglino csuk­lói lassan kifelé csúsznak kezei közül. Letartóztatni nem akar­ta. Más őröket sem akart oda­hívni. — Könyörgök — ismételte !— menjen innét! — Nem tehetem! — Hát mit akar csinálni? — Tudom én azt jóit — Tönkretesz, gazfickó, tönkretesz! — Miért tenném tönkre? Oda akarom vetni magamat a lábához és meg szeretném csó­kolni a térdét. Mi rossz van ebben? — Csak a lábához? — hi­tetlenkedett Colleroni. — Es­küdjön meg, hogy így lesz! Tulajdonképpen nem lát­szott elegendő „letartóztatási indoknak“, hogy valaki a Fő- kormányzó lába olé veti ma­gát. — Esküdjön meg, hogy nem megy följebb a térdénél! — Esküszöm! — kiáltotta Triglino, majd egészén kisza­badította csuklóit, félretaszí­totta az egyik őrt és felemelt kezekkel megjelent a Főkor­mányzó előtt. Az meg az hit­te, hogy egy őrült állja el út­ját és segélykérőén nézett sor­ra valamennyi csákó felé, ahány csak szemébe tűnt hir- telenében, még hátrafelé is lé­lyukas garast sem, de a gyer­mekeim!" „Nem hiszek Isten­ben — mondta egy harmadik —, mert az én Istenem Urasá- god! Uraságod a csodatévő! Amikor ön Milletariba jött, Luigi, az inaszakadt felkelt ágyából. És jár! De én, az ön igazságos haragja miatt, cson­ka lábakkal sántikálok. Bo­csánatért esdeklek, Kegyelmes Uram!" „Holnap utazom — sír­ja a negyedik — s térdenáll- va várom az ön szavát!" „Már egy napja új helyemen vagyok — tudósított az ötödik. — Itt nincs a sétányon korlát. Egyre itt bolyongok. Vagy megbocsát Uraságod, vagy sodorjon le a szél a hegyről és vessen le a mélybe!" És téli napnyugták idején, miközben a hegyek mögül alig előbújt felhőket a szél rögtön letaszította a völgy­be, a korlát nélküli sétányon újra meg újra elhangzott az a végzetes szó, amely néhány hónapon át lázban tartotta Milletari városát; ott koppant, mint zsákban két szem dió. Colleroni üres agyában. „Egy csókért! — töprengett — egy csókért!" És látta azt az átko­zott Triglinót. abban a pilla­natban, amint a Főkormányzó nyakába veti magát. „Ha nincs az a csók!" — gondolta aztán és jobb arcán észtveszejtő ter­mészetességgel érezte azt, ami hiányzott ahhoz, hogy nyugodt ember lehessen: fent egy or­rocska hideg érintését és lej­jebb két kis meleg ajkat. Két kis ajkat, amely már négy éves volt és még nem tanult meg beszélni. Szabó György fordítása Április 15, kedd, Kossuth-rádió 20,20: „PESTI EMBEREK" Mesterházy Lajos rádiójátéka ♦ Zenéjét szerezte Sárközy István

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents