Pest Megyei Hirlap, 1958. április (2. évfolyam, 77-101. szám)

1958-04-20 / 93. szám

4

i»58. Április jó vasárnap

“k/CirUnf

TÖMÖRKÉNY ISTVÁN

„AZ ÖRÖK ÉJSZAKA VILÁGÁBAN..."

U

" jból és újból fel kell fedezni Tömörkény Istvánt, „a magyar nép és a magyar föld tisztaszívű költőművészét”, ahogy az egykori Oroszlán utcai lakóház falára erősített szerény márványtábla hirdeti Juhász Gyula szavaival. Fel kell fedezni és jó felfedezni, mert még mindig nem tudjuk pontosan és eléggé, hogy mit jelent számunkra és a világ számára.

Pedig még azt sem mondhatjuk, hogy fölfedezői ne lettek volna elég súlyos egyéniségek. A legelsők között a legnagyobb: Tolsztoj Leó volt, aki még a múlt század végén ismerkedett meg néhány írásával és fölhívta rájuk breviáriumában az egész világ figyelmét. Aztán a nagy magyar titán, Ady Endre, akinek a század legelején valami félreértésen alapuló konfliktusa volt a szegedi magányossal, de már 1905- ben, amikor először kerültek össze egy Szegeden tartott felolvasó ülés dobogóján, édes szellemi testvérére ismer* benne és később így emlékezett meg róla:

„Az, aki Szegeden, sőt Szögedében, ugyanazt csinálja a tanya-nyelvvel s tanya-gondolattal, mint a városival és raf- finálttal a legvárosibb, leg- raffináltabb és legbetegebb iró-zseni, ö is iaz én emberem és tanúm."

Néhány hónappal halála után, 1917. szeptemberében pedig, ugyancsak Szegeden, ahol részt vett a szegedi újságírók Tömörkény-emlékünnepélyén, így siratta el:

„Pár verset hoztam el Szegedre, hogy Tömörkény emlékére, ünnepére felolvassam őket, ha rekedt hangon is. Tömörkénnyel nekem p öröm

volt. Nem akart pöröm, és most, hogy itt vagyok, magamra vállalom az expiálást, amelyet fáradtan, betegen és bűn nélkül is oly szívesen adok meg e nagyon szép és eleven halottnak. Hűségesebb olvasója senki sem volt ná- lamnál. Ahogy ő látta, hallgatta. megjelenítette és megszólaltatta a tanyai magyart, úgy senki sem rajta kívül. Nagyon hódolok neki, mert nagyon szerettem.”

Most negyvenegy esztendeje, 1917. április 23-án halt meg fiatalon, alig 51 éves korában. Akkor még javában dúlt a világháború és ezrével szedte áldozatait Tömörkény szegedi népének fiaiból is. Az egykorú nekrológokból refrénként sír ki az őszinte elismerés: „Ennél súlyosabb veszteség nem kerülhetett volna irodalmunk háborús veszteséglistájára” (Kosztolányi).

A

z elismerésben később sem volt hiány. A kritika már fenntartás nélkül hódolt nagyságának. Hiszen halott volt.

Annak rendje és módja szerint a helyét is kijelölték pontosan a magyar irodalomnak nevezett skatulyában. De hát az élet és irodalom legfeljebb az újságok vasárnapi rovatcímeiben ölelkezett, a valóságban eléggé titkolták az atyafiságot. Hiába volt elismerés, hódolat, kegyeletes emlékezés, a hely, a nyilvánosság foglalt volt, a jól adminisztrált középszerűségnek volt szüksége rá.

Hiába gyújtották föl pátriájában újból és újból az emlékezés mécsesét a rajongó tanítványok, például Móra Ferenc és Juhász Gyula, az országos vélekedés szép lassan lokális kuriozitássá torzította és alig-alig jelentett többet a paprikánál, a pillangós papucsnál, vagy a tarhonyánál.

M

óra „Magunk között” című emlékezésében ezt írta: „Isten tudja, valahogy mintha alkonyodóban volna nekünk, magyaroknak, az árnyékok barna pókjai nagyon megszaporodtak a falon, sodorják a denevérek az ereszünket, este lesz, este lesz — és minél jobban sűrűsödik e sötét, annál fehérebben világit az ezüstlámpája annak a holdnak, amely Tömörkény néven úszik a magyar firma- mentumon.”

Juhász Gyula 1928-ban megírta az életrajzát. Ennek bevezetőjéből ide kívánkoznak ezek a ma is nagyon időszerű sorok:

„Tömörkény útja még nem ért véget, neki el kell érkeznie minden magyar palotába és kunyhóba, és el kell jutnia a világ szívébe is, mert ez a tiszai bőgőshajó a szívnek és elmének olyan csodálatos borát és búzáját szállítja, amelyek közös javai lehetnek az egész emberiségnek.”

Aztán elkövetkeztek az új koreszmék, az új mítoszok. Jött például a fajelmélet és nem törődve a művel, a vérképieteket csempészte a górcső alá. Szélütött módszereivel analizálta Tömörkényt is. Döntő volt ez a megállapítás: „Tömörkény asszimilált magyar; apai s anyai ágon német származású volt... Feltűnő, hogy az asszimiláns Tömörkény milyen tisztán képviseli a magyarság báliadás hajlamát” (Féja Géza).

Élettörténete olyan egyszerű történet, mint akárkié az alföldi jegenyék alatt. 1866- ban, a ceglédi állomáson született (egy szerény emléktáblával joggal dicsekedhetne vele a büszke ceglédi állomás), ahol apja, Steingassner József a vasúti kocsma bérlője volt. De két évvel később már Szegedre került, ott kezdte meg a gimnáziumot, majd szüleivel együtt Makóra, ahol majdnem nagyvendéglős lett az apja. Aztán vissza Szegedre és tizenhat éves korában beállt patikus-gyakornoknak. Már írogatta első kísérleteit és ostromolta vele az öreg Szegedi Híradót, de eleinte bizony kosarat kapott, első tárcája azonban már 1884-ben nyomdafestékhez jutott. Kezdtek fölfigyelni írásaira. új hangjára, amikor váratlanul behívták katonának és három hosszú esztendőre mint a negyvenhatos regiment közvitézét a császár szolgálatába állították. Az első évet a boszniai Novibazárban, a másodikat Szegeden, a harmadikat pedig Bécsben szolgálta. 1891- ben került haza és ötven forint fizetéssel beszegődött az Öreg Szegedi Naplóhoz, ahonnan akkor vált meg Gárdonyi Géza. 1899-ben a szegedi múzeumhoz került, vezetője lett a híres Somogyi Könyvtárnak, így haláláig két gazdája volt, a város, meg az öreg Napló. Könyvei tempósan sorakoztak egymás mellé, számuk a háború kitöréséig már elérte a tizenkettőt. A kötetcímek önmagukért beszélnek. Szegedi parasztok és egyéb urak. Jegenyék alatt. Vizenjárók és kétkézi munkások. Gerendás szobában. Förgeteg János, mint közerő. Különféle magyarok és egyéb népek. Napos tájak. Homokos világ. Ne engedjük a madarat. Bazsarózsák. Egyszerű emberek. r«i ömörkény népe él ben- 1 nük, kevés szóval, hallatlanul mély életlátással, csöndes problémákkal, mélységes tragédiákkal és szemérmes humorral, és kevés, nagyon kevés beszéddel. „Hosz- szú körmondatok csak a népszínművekben járják — vallja maga egyik novellájában — s a novellákban beszélnek csak a pesti művelt társalgó szerint a mezőség fiai..

Ebből is látszik, hogy Tömörkény mennyire tudatos művész volt és milyen reálisan, mennyire a maga valóságában látta az életet. És milyen joggal sajnálta le azokat, akik füstös pesti kávéháfcak- ban kiagyalt sallangos vásári figurákkal népesítették be a hazug népszínműveket, amelyeknek annyi közük volt a néphez, mint a tulitarka csinált virágnak a puszták vadvirágaihoz.

Magyar László

EZT A CÍMET írta Kessler Hubert — Európa-szerte ismert barlangkutatónk — legújabb könyvének első lapjára.

Mint kaleidoszkóp, olyan ez a könyv. Forgatjuk és nem tudunk betelni vele. Oly színes, oly változatos és sokatmondó. Forgassuk csak...

Az örökké nyughatatlan és kíváncsi ember, amikor már meghódítja a föld felszínének szinte minden darabját, bejárja a sarki fényben tündöklő jégmezőket és a felhőbe nyúló sziklaormokat, nem elégszik meg ezzzel, hanem új utakat keres és talál a mélységek felé. Csábítja a tenger és a föld mélyének ismeretlen birodalma. És a tudományos megismerés egyik örökös motorja, a kalandvágy hajtja előre az embert a megismerés szép, de veszélyekkel teli útjain.

A föld gyomrában, a mészkőhegységek belsejében hihetetlen munkát végzett a természet, évmilliók során. Lankadatlanul munkálkodó engedelmes rabszolgája, a víz, egyik kezével vadul rombolt — bar- langalagutak kilométereit vájva ki a kemény kősziklákban, ugyanakkor másik kezével művészi finomsággal épített, csillogó cseppkővel vagy jégcsapok ezreivel felcsipkézve szerteágazó földalatti járatok falát. Megdöbbentően szép a természet dialektikája.

A természet féltve őrzi kincseit. Ott azonban, ahol utat nyitott a mélységek felé, már az ősember bemerészkedik a barlangrendszerek előcsarnokaiba, hogy otthont és védelmet találjon. Művészi kézzel rajzolja barlangok falára az életére törő vadállatok képét, a plasztikus jól formálható barlangi agyagból megdöbbentő tökéletességgel mintázza meg azok szobrait, nagyszabású földalatti műtermeket hagyva hátra a barlangok mélyén az utókor számára.

Az élet diadalmaskodik a föld alatt is. A visszhangos csarnokok és folyosók hosszú során tovadübörgő barlangi folyók, vagy patakok vizében többszáz állatfaj él a végtelen éjszakában. Apró fehér rákocs- kák fickándoznak a tavak vizében kétszeres sötétségben. Nem ismerik a fényt, csak az örökös homályt, mert hiszen valamennyien vakok.

Szerte a világon dolgoznak a csodás természet titkaitól és szépségeitől megigézett barlangkutatók. A számtalan veszélynek fittyet hányva, halált megvető bátorsággal egyre mélyebben hatolnak előre emberszem nem látta utakon.

Hosszú földalatti expedíciók közben a felszíni zivatarok okozta vízbetörés lehetősége az a „Damoklesz-kard”, amely mindig ott függ a kutatók feje felett. Itt többszáz méter mélységű szakadék torka tátong, amott hatalmas omladékkövek tornyosulnak fenyegetően. Sokszor megesik, hogy vízdugó, vagy kőtorlasz zárja el a tovább vezető utat. Ilyenkor föld és víz alatt kétszeresen elzárva a külvilágtól, különleges légzőkészülékek alkalmazásával, folyik tovább az ismeretlenségbe vesző barlang folytatásának felderítése, vagy pedig robbantással kell utat törni az omladékhegyen át.

KÜLÖNÖS DOLOG, de igaz, hogy a barlangok levegője

olyan tiszta — sőt tisztább —j mint a magashegyi levegő. A különleges viszonyok folytán kedvező esetben a barlangok levegője gyógyító hatású U lehet.

így peregnek le szemünk

előtt a kaleidoszkóp könyv szí« nes mozaik darabkái, amelyek végül is egységes nagy képpé állnak össze, és ez a kép az örök éjszaka világának művészi kompozíciója.

Kessler Hubert nagyszerű ás élvezetes könyvét 84 szép fény- képfelvétellel, Csiby Mihály 16 művészi rajzával és számos iniciáléjával, valamint 5 térképpel és 2 metszettel tette kifejezőbbé. A könyv igen választékos nyomdatechnikai kiállítása a Kossuth Kiadó gondos munkáját dicséri.

Maucha László

ELMENT A KÖLTŐ...

(Emlékezés Peterdi Andorr»)

Tavasz, madárdal. ébredés a tájon.

Piros szelek a kedvüket kiontják.

ügy hinnők: ím már semmi sincs, mi fájjon.

S az ősz költő méais letette lantját.

A hattyúdal még ott zenél a húron.

Ott áll az asztal szép fehér papírral.

Üres a szék ...és nincs ki verset írjon.

S az árvaságra felzokog a sirdal.

Elment a költő megtagadva gondját.

Tér és idő már útját el nem állja!

Ősz homlokát a csillagok befonják.

S akiknek útja még e földi pálya.

Nagy tisztelettel a nevét kimondják.

Ha versét mondva emlékeznek rája.

Pilis, 1958. április 11.

Rakovszky József

André Chénier:

FIATALEMBER

Ö fejlett s szép leány volt, én még apró legény, kedves mosollyal hívott s ölébe ültem én, hajfürtjein, arcán s melle dombjain babráltak öntudatlan, ártatlan ujjaim.

S tudatlan vágyamat az ő szelíd keze olykor gyengéd ütéssel lágyan hűtötte le, és ha körülrajongták az ifjú hódolók olyankor záporozott legjobban rám a csók!

Ó mennyi csókja hullt rám, mind cuppanós és édes!

(Be kár, hogy cuppanásnál a gyermek mást nem érez...) És irigykedve néztek a pásztorok felém:

„Ö szertelen pazarlás! De boldog kislegény!”

3

Fordította: Raranyi Ferenc I

iiiiimimiiiiiiiiiiiiiiitiiiiiiimifiiiiitiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiniimiiiiimiiifiitttiminiiiiituiiiiiiiiiiiutftiiitiiiimmttifiiitmiiiiiiiituii

Bodrit mindenki ismerte a környéken. Szép fekete fejő, az orra fehér, két nagy, csajla füle fityegett, ha a fejét megrázta, mint a rongy- darab. Nyaka körül fehérlett, mintha gallért hordana, egy része a háta közepéig ismét fekete, utána körül a hasáig megint mint széles fehér szalag. hófehér a szőre, a háta pedig 'középtől barna. Ez úgy tűnt, mintha barna bársonynadrág lenne rajta. Okos barna szemével fürgén tekingetett jobbra-balra. Gazdáját, az öreg Szekerest, a Bodri korán reggel, még napfelkelte előtt, amikor az öreg munkába ment, mindig hűségesen elkísérte. Ahogy odaértek, az öreg megsímogatta a Bodri fejét s így szólt:

— Majd viszek kis kutyám madárlátta kenyeret — és a Bodri, mint aki mindent megértett, barna szemét ráfüggesztette, nyüszintett egyet-kettőt, egy ideig még ott ül, bámészkodott, nézte a jövő-menő embereket, búcsúzásul vakkan- tott, aztán elballagott. Amint ment az utcán, ahol beszélgető asszonyokat, embereket látott, megállt, fejét félretartva sandán nézte őket és hallgatta a beszédet. Ha a vitatkozók hangosabban beszélték, akkor el-elmordult, vagy ha hadonásztak, akkor még el is ugatta magát — azt hitte, nyilván veszekednek. — Ha

KAMJÉN ISTVÁN: BODRI

azt látta, mert minden mozdulatukat figyelte, hogy csak tréfálnak, mert elnevették magukat, akkor megnyugodva nyöszörgött, aztán lassan tovább ballagott.

Hazaérve leült a pitvarajtóba. hangos ugatással jelezte, hogy itthon van, nincs semmi baj, gazdáját senki sem bántotta. Mindaddig morgott, ugatott, míg Zsófi nőném, a kis, összetöpörödött asszony meg nem jelent az ajtóban, barátságosan meg nem simogatta a fejét:

— Jól van, kis kutyám, elkísérted a gazdát?

Bodri fejbólogatással jelezte, hogy megtette a kötelességét. Ilyenkor az öregasszony maradék levesbe száraz kenyeret aprított és kis tányér- kajában eléje tette. Bodri sebtiben belefetyelte, megnyalta a száját, egy ideig még betekingetett a pitvarba, nincs-e még valami a számára.

— Nincsen több semmi — mondogatta Zsófi néni és száraz, reszkető kezével újból megsimogatta. A kutya körüljárta az udvart, mindent megnézett. Állat ugyan nem volt semmi, sem malac, sem tyúk, de azért elment a disznóólba megnézni, nem hiány- zik-e valami a szerszámokból, töviről-hegy’re megnézte az ásókat, kapát, talicskát, megszaglászta. nem nyúlt-e hozzá idegen kéz. Megvolt az ő vodka is. a kerítést is körülszaglászta, nem törte-e el valami rossz gyerek, s megnyugodva kibújt a lyukon. Egy ideig tekingetett ide-oda, aztán elindult.

A nap már feljebb kúszott az égen, a lombos fák között, sugarai ragyogóan tűztek, a fák levelei csipkés árnyékot vetettek a földre. Bodri méltóságteljesen ballagott, az utca kereszteződésénél jókedvű gyereksereg hancúrozott. Bicskával lyukat ástak a földbe, golyókat gurítottak. Mikor a kutya odaért, elkiáltották magukat:

— Itt a Bodri!

Ismerték, hiszen mindennap megfordult köztük, úgy is üdvözölték, mint cimborájukat, ő pedig mindegyiket külön köszöntötte. Az egyik megsimogatta, a másik gyengéden megveregette a fejét s már folytatták is tovább a játékot. A kutya kényelmesen leült és nézte, figyelte a golyók gurulósát. Mikor a gyerekék összevesztek azon, hogy melyiknek a golyója van a lyukhoz közelebb, Bodri elvak- kantotta magát, mintegy figyelmeztette a játszadozókat, hogy játszani lehet, de veszekedni nem, mert csak a tisztességes, becsületes játéknak van helye, csalásnak nincs.

Éles szemével meglátta, ha

valamelyik túlságosan erőltette az araszt, úgy mérte, hogy a távolabb levő golyó közelebb van egy centivel, mint a másik, s ilyenkor a sértett fél bizonygatta, hogy a Bodri is igazságtalannak tartja. Kérdést is intézett hozzá:

— Ugye, hogy az enyém közelebb van a lyukhoz?

A kutya bizonyságul újból elvakkantotta magát.

— No, mondom én! — és a gyerek zsebéből egy görhe- pogácsát vett elő, odaadta Bodrinak. hogy megszolgálja tanúskodását.

— Hát akkor iav van — mondogatták a gyerekek — ha a Bodri is így bizonyítja.

A kutya lehasalt, majszolta a görhepogácsát, de félszemét a gyerekeken tartotta, nehogy hibát kövessenek el. Amikor a pogácsa elfogyott, egy kis ideig még figyelte őket, fejének ide-oda hajtásával figyelte h golyók gurulósát s ha a gyerekek elnevették magúikat, ö is mintha velük nevetett volna. Közben nagyokat ásított aztán, mint aki megunta a játékot, vagy annak nézését, felállt s lassan elballagott. Az utcasarokról még visszavákkantott egyet, figyelmeztette a gyerekeket. hogy elmegy ugyan, de visszajön, addig baj ne legyen, ne veszekedjenek. A játszadozók visszaintegettek Bodrinak. Távolabb futásnak eredt, s a Berettyóig meg sem állt.

Meleg júliusi nap volt, apró, meztelen gyerekek szaladgáltak a parton, iszappal bekenték testüket, némelyük fekete volt, mint a néger, a másik szürke a rászáradt sártól. Bodri mikor közéjük ért, nyilván kimelegedett egy kissé. mert rózsaszín nyelve kilógott a szájából és erősen lihegett. Egy ideig ült és nézte a szaladgáló, hancúrozó gyerekeket, figyelte, hogy vetik bele magukat a vízbe, meztelen testük nagyokat csattant s a vizet magasra csapta ki a partra. Csalogatták a kutyát maguk után, de az egy ideig csak mozdulatlanul ült, akár egy szobor. Azonban mikor meglátta, hogy a vízben birkóznak. nyomkodják egymás fejét a víz alá, akkor előbb hangos csaholásba kezdett, a gyerekek pedig biztatták:

— Bodri, bánt! Bodri, üt!

Ezt Bodri már nem nézhette, gyengéden hol az egyik, hol a másik kezébe, vagy lábába harapott, vagy az egyik első lábát használva ütött valamelyiknek a fejére, vállára, pofozta. Éppen úgy hancúrozott ő is a vízben, mint a gyerekek. Ha valamelyik meg akarta fogni, olyan sebesen úszott ki a másik partra, mint a villám s onnan incselkedett velük. A gyerekek csatakiáltással utána, de Bodri már újból a vízben volt és egy pillanat múlva ismét a másik parton állt. Megrázta magát a víztől, a gyereksereg vedig

rohant utána, nagy „hurrá!”* kiáltásokkal.

A kutyát azonban nem tudták megfogni, mert mire azok kijöttek a partra, 6 már újból a viz közepén úszott s hangosan ugatott feléjük, mintegy biztatva őket:

— Na. fogjatok meg!

A parton felkapta együk gyereknek a nadrágját, azok mikor meglátták, mint a vad kannibálok vagy lármával vetették magukat ismét a folyóba, a kutya pedig, mint egy győztes katona, várta, miként közelednek a parthoz, a nadrágot még mindig a szájában tartva, mint egy győztes lobogót, egyre nyüszített, morgott. Mindaddig várt, míg azok fel nem másztak a partra, majd a nadrággal együtt futásnak indult, csak a magas gát tetején állt meg és tette le.

A gyerekek csőik futottak tovább azzal az elhatározással. hogy elfogják a Bodrit és jól benyomják a viz alá. Amint közeledtek hozzá, újra felkapta a nadrágot és futásnak indult a sűrű fűzfák közt. azok pedig sikcmgatás- sal. kiabálással utána:

— Itt van. erre ment! — De a kutya a sűrűségben úgy eltűnt, akárhogy figyelték, nem találták meg, még a fák tetejére is felmásztak, nem látják-e meg véletlenük Csak a hangos csaholisra ébredtek rá. hogy Bodri másfelől ugat. Ügy üldözték a kutyát, mint vademberek a fehéreket.