Pest Megyei Hirlap, 1958. március (2. évfolyam, 51-76. szám)
1958-03-09 / 58. szám
rtsr NEGYEÍ i’/Ciríap 1958. MÁRCIUS 9. VASARiNAP SZÉPÍTÉS NÉLKÜL probléma okoz súlyos nehézségeket. A farsangi jelmezbál — mondja —, nagyon jól sikerült volna, de a nagy szél miatt a kéményből visszatódult a füst a bálterembe és igy nem volt túlságosan kellemes a karneváli atmoszféra. A járás vezetősége lassanként fokozza a művelődési háznak nyújtott támogatást. Két éve csak háromezer forint segélyt kaptak, ebből tataroztak ki öt helyiséget, tavaly is kaptak ugyanennyit, ezt a hiányos felszerelések pótlására fordították, az idén már 4000-et kapnak. — Nagy hiba volt a múltban — mondja az igazgató —, hogy a művelődési iház vezetősége nem teremtett szorosabb kapcsolatot a különböző megyei és járási szervezetekkel. Ezt a mulasztást is pótolni igyekszünk most, és már el is értünk némi eredményt. Rendszeresítették például a KISZ- szel a közös klubestéket. Az otthon életébe szeretnénk valahogyan bevonni az úgynevezett „idősebb“ korosztályt és az értelmiséget is, ebből a célból irodalmi délutánok rendezését tervezzük. Nagy hiányát érezzük annak, hogy nincs járási népművelési felügyelő, aki összefogná kulturális vonatkozásban a járáshoz tartozó tizenhét községet. A KLUBHELYISÉG szintén dermesztőén hideg és a rendetlenül álló asztalok között szemét borítja a padlót, a levegőben pedig áporodott alkoholszag érzik. Még a jelmezbál emlékét őrzi ez a helyiség, amely ebben a formájában bizony nem látszik túlságosan alkalmasnak arra, hogy vonzóerőt gyakoroljon a dabasiakra. Kopár az oszlopkoszorús udvar, kopár az épület és kopár az előtte terpeszkedő térség. — Tavaszra szeretnénk parkírozni az udvart is, a teret is, és most talán új kaput is csináltathatunk majd az eltűnt régi kapu helyett — mondja reménykedve az igazgató. Bizony, sok minden kellene ide még, hogy eredményesebben teljesíthesse a művelődési ház annyira fontos misszióját itt, e nehezen mozduló Daba- son. Magyar László zett, komolyabb törekvéseket nem árult el, kultúrmissziót nem teljesített. Egyetlen attrakciója úgyszólván a tánc volt, de a falai között rendezett táncmulatságok híre sem volt a legkedvezőbb. Majd minden bál véres verekedésbe fulladt. Juhász Sándor, amikor a művelődési ház élére került, tudta, hogy egymagában, segítség nélkül, nem tudna megbirkózni a súlyos problémákkal. Ezért huszonöt taigú vezetőséget szervezett, amely minden negyedévben összeül, letárgyalja az elmúlt negyedről szóló jelentést és megvitatja a következő évnegyedre készített munkatervet. így sok új ötlet merül fel, de maga a művelődési ház is egyre jobban belenő a község és a járás életébe. Aztán lassanként megszervezte a szakköröket is. Van már fotoszakkör, kézimunkaszakkör, táncszakkör, bábcso- port, színjátszókor és egy „barkácsoló“ szakkör. Ezek a szakkörök a valóságban is műkődnek. Az egyik szigorúan lezárt helyiségben a fotoszakkör három-négy tagja most hívja elő a múlt szombaton rendezett jelmezbálon készült felvételeket. A beszélgetés csak a lezárt ajtókon keresztül folyik, mert különben fényt kapnának a filmek. A MÁSIK HELYISÉG a kézimunka szakkör tanyája. A szakkör fürgeujjú tagjai gyönyörű csipkéket horgolnak, bájos babákat, ízléses díszdobozokat készítenek. A munka lázasan folyik, mert a foto- szakkörrel együtt közös kiállításra készülnek. Ebbe a munkába a barkácsoló szakkör ezermesterei is belekapcsolódnak, ők készítik a kereteket a tablókhoz, a díszdobozok vázát és magukra vállalják a tervezett kiállítás egyéb „műszaki“ problémáinak megoldását is. A hatalmas nagyteremben — monumentális mélyhűtő szekrénynek lehetne nevezni, mert a fűtésnek nyoma sincs benne — a színjátszókor műkedvelő tagjai próbálják, Heltai Jenő örökszép alkotásának, a Néma leventének egyik jelenetét. A gárdának Juhász Sándor a vezetője. Itt talál kárpótlást azért, hogy egyelőre nem juthatott be a színiakadémiára. Április elejére tervezik a nevezetes bemutatót, amely iránt már most is komoly érdeklődés mutatkozik a községben és a járásban. A helyzet egyáltalában nem rózsás a művelődési ház körül, ahogyan Juhász Sándor föltárja. Az eredetileg hatvanezer forintos államsegélyt tizenötezerre csökkentették, az még a személyi kiadások fedezésére sem elég. A művelődési házat bevételhez csak a táncmulatságok juttatják, de ezen a téren a zenekar hiánya és fűtési A DABASI járási Kossuth Művelődési Ház legfőbb nevezetessége talán az, hogy évekkel ezelőtt fehér oszlopokkal szegett udvarán készült a Ludas Matyi című film néhány jelenete. A múlt század közepe táján épült kúriaszerű ház és széles udvara valóban méltónak látszik arra, hogy díszletéül szolgáljon valami korhűségre törekvő filmjele- raetnek, de csak megfelelő dísz- letezéssel. Mert így egymagában eléggé sivár. Óriási kapu- nyílás ásít belőle a széles utca felé, a kapu maga elkallódott róla már régebben, anyagát talán az ötvenhat őszi felfordulás hordta szét. Az oszlopkoszorú mögött sorakoznak a helyiségek, a legtöbbnek ajtaján rozsdás vasiakat éktelenkedik és titkát vagy ürességét jótékonyan elrejti a kíváncsi tekintetek elől. A nyitott helyiségekben dermesztő fűtetlenség és bizony elég sze- metszúró rendetlenség riasztja meg a váratlan látogatót. A művelődési ház igazgatója, Juhász Sándor egészen fiatal ember, Tavaly előtt érettségizett az ócsai gimnáziumban és tulajdonképpen színészi pályára kívánkozott, de nem jutott be a főiskolára, mint bennszülött dabasi aztán a művelődési ház élére került. Tagadhatatlanul jószándékkal tele, és nagy lelkesedéssel vállalta el ezt a felelősségteljes és szép feladatot, amely bizony elég súlyos volt. Elődei rengeteg mulasztást követtek el, nemcsak a lehetőségeket hagyták kihasználatlanul, hanem azt is eltékozolták, ami megvolt. Az épületet, amely (hajdan „úri- kaszinó“ volt, öt évvel ezelőtt hozták rendbe, nagy költséggel átalakították, bebútorozták, felszerelték, értékes függönyökkel, futószőnyegekkel ékesítették. A könnyelmű kezelés ebből a drága fölszerelésből alig hagyott meg valamit. A függönyöket, a szőnyegeket szétszabdalták, ami egy-két évvel ezelőtt megvolt még belőlük, az is elkallódott. Elveszett a bútorok nagy része és a színielőadások céljaira is használt hatalmas .nagyterem négyszázötven vadonatúj to- nett székéből alig száz maradt meg. A többit szanaszét kölcsönözték, vagy pedig a gondatlan kezelés tette tönkre. A padlás most tele van ilyen törött bútorokkal; A VIGASZTALAN körül, mények között bizony nehéz dolga van a vezetésnek, amely a múlt évben új alapokon kezdte meg a teljesen megbénult intézmény életrekeltését. Nemcsak a fizikai bajokkal és hiányokkal kellett bírókra kelnie, hanem azzal a nyílt ellenszenvvé fokozódott közönnyel is, amelyet Dabas népe tanúsított a művelődési ház Iránt. Ezt a rideg magatartást tulajdonképpen ki is érdemelte: komoly munkát nem vég.............................................. Ú j Lollobrigida-film készül Marina Vlady A közelmúltban fejezték be Marina Vlady legújabb filmjét, amely közös csehszlovák— francia produkcióban készült és legnagyobb részét a Magas- Tátrában forgatták Colette: ZSENDÜLŐ VETÉS C olette neve már nem ismeretlen a magyar olvasó- közönség előtti A neves francia írónő mintegy negyven könyvet írt, főleg regényeket, amelyek majdnem mindig önéletrajzi elemekre épülnek. Mint a francia irodalom nagyasszonya halt meg négy esztendővel ezelőtt, nyolcvanegy éves korában. A Zsendülő vetés Colette életművének talán a legszebb darabja. Tiszta, szűkszavú stílusával, mély szenvedélyességével, belső ritmusával olykor már szinte a prózai költemény hatását kelti az olvasóban. Megkapó nagyszerűséggel festi le könyvében egy első, nagy szerelem megejtő, csodálatos varázsát. Két jókedvű párizsi család immár másfél évtizede együtt nyaral a tengerparton. Gyermekeik így együtt nőttek fel, s Philippe és Vinca már régtől fogva öntudatlanul összekapcsolják életüket. Mint két igaz, jó pajtás, úgy éltek eddig, ám ezen a nyáron nyugodt, gyermeki biztonságukat, zavartalan gyermekbarátságukat összetöri a nagy, váratlan, az édes és keserves első kamasz-szerelem. Ebvéget ér, kit ebhit mozgat... Kalász toklásza marlkolássza jégen — aszódott torkomat. Felmutatom: mindenki lássa gereben-tépett sorsomat. Csontliszt-őrlemény-sárrá szánták kicsorbulatlan hitemet s most, hogy világít, mint a fáklyák, farkcsóváló-had Ikinevet. Tegnapi „hősök”: mellűk verve elősomfordál mindahány: — Jó lesz a tűznél, melegedve s talán a konc is körbejár! — Nevessetek csak, ti tudjátok, „korszerű’1 képpel élnetek miért öröm, nékem már átcfk felidézni is vétketek. Nekem csak egyszínűre tellett s nem irigylem, ki váltogat hitet, eszmét, ihletet, rendet: a megtért, tékoz’ if jóikat! Ebvéget ér, kit ebhit mozgat, vélje bár, néki — tárt az út, ha századunk ítél majd holtat- élőt, ő törpe lesz s hazug. Fridecrfiy Frigyes Kettesben bolyonganak nap, mint nap a fenségesen szép és varázsos tengerparton, játszadoznak, kergetőznek önfeledten, Philippe még a hátán is lovagoltatja Vincát, amikor egy nap, szinte akaratlanul fellobban benne a szerelmi vágy egy csodálatos, fehérbe öltözött asszony, Madame Dal- leray iránt. S vágyva, de nem akarva, az asszony karjaiban egyszerre megismeri a szerelem nagy titkát. E perctől kezdve hiába keresi már régi énjét, nem sikerül többé megtalálni. S hiába keresi a régi pajtáskodó hangot, valahányszor Vincával együtt tölti napjait — régi pajtáskodó barátságuknak vége. Vinca eddig szunnyadó női ösztönével megérzi, hogy a harmadik árnya vetődik közéjük, s mindent elkövet, hogy visszaszerezze magának és csakis magának a régi gyermekkori pajtást, de érzi azt is, hogy a barátság egyedül már kevés ehhez. A forró, odaadó szerelem az csupán, amely visszatérítheti hozzá a fiút... C olette művészi erővel ábrázolja a két kamasz fellobbanó érzéseit, szenvedélyét és nagy egymásratalálását — hű maradva a gyermeki lélek egyszerűségéhez. Ihletett tolla nyomán bővérűén, élettel telin áll előttünk a két gyerek, s hisszük minden szavukat, cselekedetüket. Ugyanakkor az írónő megrázó erővel ábrázolja azt is, miért juthatott ilyen válságba a két kamasz lelkivilága, ml idézi elő bennük azt, hogy olykor a halál gondolatával kacérkodjanak. S kimondatlanul is a szülőket hibáztatja, akik vajmi keveset törődnek gyermekeikkel és semmiképpen sem akarják észrevenni, hogy a tavaly még csitri Vinca nővé érett már ezen a nyáron, s a kisfiú Philippe-ből is férfi lett. Mindezt mesteri kézzel, a gyermekek eay-egy elejtett szavával érzékelteti, akik egymás között találóan csak Árnyéknak nevezik szüleiket, s akiknek rideg otthonából egyedül az egymáshoz menekülésben látják a boldogságot, a kivezető utat. Colette regénye szép és elgondolkoztató ma is, negyedszázaddal megírása után. (Európa Kiadó) (P. P.) A napokban fejezték be Lollobrigida új filmjének, a Brooklyn Annának forgatását. A hírek szerint Lollobrigida máris újabb főszerepre irt alá szerződést. Jó egynéhány évvel ezelőtt kinn üldögéltem házaes- ffcám mögött a széles csatornára hajló, virágbaborult mandulafák alatt, és figyeltem a gyermekek játszadozását. Feleségem, szegény, kézimunkázott, és ha olykor-olykor ő is felemelte munkájáról szemét, mosoly futott végig arcán, amint gyönyörködött a játszadozó gyermekekben. Johann ekkor négyéves lehetett, Emilia pedig kettő és fél vagy három. Gyengéd szél lebegett a csatorna fölött. Kora délután volt, és én éppen egy hosszabb üzleti utam fáradalmait pihentem ki e békés családi környezetben... Ekkor jött a cselédlány, jelentve, hogy Hágából hívnak telefonon... — Itt Barratt Hendrik közjegyző beszél Hágából. Bergen Fülöp úrral beszélek személyesen? — A hang ugyancsak kissé fáradtan és erőtlenül hangzott. — Néhány nappal ezelőtt hivatalos átirat érkezett címemre az ausztráliai hatóságoktól, melyben bizonyos Anton van Buren hajóskapitány haláláról értesítenek. Az átirathoz mellékletként csatoltak egy levelet is a kapitánytól, aki nékem — hogy jobban megértse a dolgot, tanácsos úr — ügyfelem, volt annak idején. Nos, ezt a levelet kívánnám önnek átadni, és egyben megbeszélni a továbbiakat... Meg kellett kapaszkodnom | • (Szemelvények Reményik | Zsigmond közeljövőben megjelenő = regényéből.) az ablak mellett álló asztal szélében. Majd elájultam, oly hirtelen és meglepetésszerűen ért a hír.., — Hat órára önnél leszek... Köszönöm az értesítést, közjegyző úr... ★ Beleptem a kapun. Ahogy a széles, boltíves, kocsik beállására is alkalmas kapualjba értem, mindkét oldalon mögöttem és előttem, kinyílt egy-egy ajtó ... Az egyikben állott a portás, másikban egy irodaszolga, harmadikban egy zöld hajtókás, formaruhába öltözött inas és negyedikben egy nyájas, kissé elhízott öregúr. Dús, ősz haj fedte fejét és kezében aranykeretes szemüveget tartogatott. Maga volt a megtestesült nyájasság, ahogy kitárta előttem az ajtót. — Bergen tanácsos úrhoz van, ugye, szerencsém? — mondotta barátságosan. Bólintottam. — Erre parancsoljon, tanácsos úr... Egy nagy, hosszúkás helyiségbe léptünk. A jeleik szerint ez volt Barrait közjegyző személyes irodája. — Foglaljon helyet, és tegye kényelembe magát, tanácsos úr — mondotta a közjegyző. Szivart és cigarettát vett elő... — Már nagyjából említettem a tanácsos úrnak, hogy miről van szó. Erről a szerencsétlen van Buren kapitányról, akinek haláláról az ausztráliai hatóságok a napokban értesítettek. Azt hiszem, ez az irat az, mely a legkevesebb figyelmet érdemel. Arról van szó benne — a tanácsos úr nyilván ért angolul —, hogy folyó év januárjában az Odisszeusz nevű tehergőzös rakományával együtt elsüllyedt, személyzete és legénysége pedig elveszett. Ha emlékezik rá — hisz önnek is úsznak a tengeren szállítmányai —, nagy viharok dúltak abban az időben a Csendesóceánon és Ausztráliában. Itt van feltüntetve a nap, a hosz- szúsági és szélességi fok, pontos aprólékossággal. Semmi kétség, van Buren is halálát lelte ebben a szerencsétlenségben, kár is vitatkozni ezen. Itt van mellékelve holttá nyilvánítása, továbbá a Grace & Co. levele, amelyben ők is igazolják a szerencsétlenséget. Mert ez már inkább csak rám tartozik, ezeknek az iratoknak az alapján fizeti majd ki kezeimhez a díjat a Holland Biztosító Társaság. Egy pillanat szünetet tartott, szemét most rám emelve aranykeretes szemüvege fölött. — Kije voltt önnek egyáltalán ez a van Buren kapitány? — Jó barátom és ifjúkori cimborám — válaszoltam. Majd még hozzátettem, kiemelve számból kis pipámat: *— Együtt nevelkedtünk, ugyanabban az arnheimi intézetben. Hogy rövid legyek, jó barátok voltunk. Baratt közjegyző most ismét egy pillanat szünetet tartott. Kezében az iratcsomóval és az iratok között a nagy szürke borítékkal legfelül, még mindig az íróasztal mellett állt, tekintetét rólam az iratcsomóra és az iratcsomóról ismét rám emelve. — Nem is tudom, hogy kezdjem akkor a dolgot — mondotta szemmel látható zavarban —, jobban mondva, nem is tudom, hogy vessem fel a kérdést... Akkor bizonyára a tanácsos úr jól ismerte a kapitányt... — Van Buren kapitányt úgy ismertem, akár magamat. Anton és köztem soha nem volt titok. Az utolsó tizenöt évben, amióta a tengereket járta, állandóan leveleztünk. Hosszan, kimerítően és részletesen. Amikor pedig úgy alakult a dolog, hogy hazajött és kikötött Amszterdamban vagy Rotterdamban, nem elég, hogyha azt mondom, hogy felkeresett — de minden idejét velem töltötte, ez az igazság ... Velem egykorú volt, tehát ötvenhárom-ötven- négy éves. Nálam valamivel alacsonyabb, legalább is zö- mökebb, széles vállakkal... Nem sokat beszélt, hallgatag volt, azt nem lehetett rá mondani, hogy valaha is fecsegett volna ... Gyakran elpirult, különösen női társaságban, mert még azt is meg kell mondanom, ha nem követek el kegyeletsértést, hogy társaságban, különösen nők társaságában igen félszegen viselkedett... Férfiak társaságát még valahogy csak elviselte, bár abban is inkább csak ült és hallgatott... Magának való ember volt, ezt lehet rá mondani. Azért is maradt egyedül... De akárÉLŐK ÉS HOLTAK VAN BUREN KAPITÁNY NÉGY FELESÉGE*
