Zrinyi Miklós Magyar Királyi Reáliskolai Nevelőintézet, Pécs, 1935

15

egyik nemes hajtását, nevelésének ma élő büszkeségét, pályája eleje óta ismertem és ma itt mindnyájuk előtt leleplezhetem bronz-arcképét, s a csodálat és büszkeség hangján szólhatok arról a növendékről, aki e történelmi falak közül indult el pályájára és éppen 30 évvel ezelőtt vonult be mint tiszthelyettes a zágrábi honvéd-gyalogezredhez, hogy ma, 30 év után mint altábornagy honvédelmi miniszter és a magyar királyi kormány elnöke biztos kézzel vezesse a nemzet hadügyét.

A falusi tanító fia, vitéz Jákfai Gömbös Gyula, a mai miniszterelnök, e falak között járt, tanult, itt szőtte ifjúkori álmait és itt nevelték azzá, amivé fejlődött, a magyarság jobb jövőjébe vetett töretlen hitű, önzetlen, hazájáért élő igazi magyarrá.

Nem volt más eszményképe egész életén keresztül, mint a nemzet sorsának javítása s a nagy embereket jellemző alázatos istenfélelem. Ezektől az eszményektől nem térítette el sem a hatalom káprázatos fénye, sem a sors változásai között felbukkanó nehézségek; a nemzet és istenfélelem eszményeinek világító fénye mellett szembeszállt az elsővel, a hatalommal és leküzdötte a másodikat, a nehézségeket.

Széchenyi hitével bízott és bízik ma is a magyar nemzet elhivatásában és maga mondja egyik beszédében: „Én azt hiszem, hogy egy nemzet csak akkor életrevaló, ha maga is klasszikus életet él; egy nemzet csak akkor hivatkozhatik nagy történelmi hivatására, ha maga is klasszikus akar lenni: akarjunk tehát tökéletesebb emberek és tökéletesebb nemzet lenni!“ Ebből a pár szóból is megismerhetjük magyar lelkét, amely prófétai ihlettséggel rázza fel a nemzetet tespedéséből. Nem a Berzsenyiek és Kölcseyek fájából faragták, akik ostort fontak, mikor a nemzetet fel akarták rázni, mert kétségbeesetten látták a nemzet széthullását, pusztulását, az ő lelke Széchenyi hivatását tette magáévá, amidőn a trianoni szerencsétlen éjtszakában a kétségbeeső és bujdosó magyarságnak a boldogabb virradás napfényes magyar egét mutatja, ahová, küzdések és szenvedések árán is el kell jutnia az ezeréves magyarságnak. Érzi, tudja s gyakorlati életébe is átviszi azt a biztos meggyőződést, hogy csakis a rendíthetetlen hit, önzetlen összefogás és a becsületes munka mentheti meg a nemzetet, érzi, hogy a magyar glóbuszon mindenkinek tudnia kell, hogy tenger küzdelem és vergődés, minden csalódás után is érdemes dolgozni és küzdeni, mert a cél elérését a sorstól ki kell kényszeríteni.

30 esztendővel ezelőtt az intézet sikeres elvégzése után az akkori parancsnok a következő szavakkal bocsátotta útjukra a felavatott hadapródtiszt- helyetteseket: „Célotokat elértétek, s ezután egyedül csak tőletek függ, hogy a magasztos pályán a legfelsőbb hadúr szolgálatában, imádott hazánk megvédésében és a társadalommal szemben tisztekhez illő viselkedéssel mindig és mindenkor kövessétek azokat a fényes példákat, amelyeket elődeink adtak. Isten áldása kísérjen utaitokon, ne feledjétek jelszavunkat: Mindig csak előre, sohasem hátra! Becsülettel a hazáért!“

S Gömbös Gyula szívébe zárta parancsnoka szózatát s intézete jelszavait. Útmutatásuk szerint élt, pályája egyenes ívelésen haladt előre, a nehézségek előtt sohe meg nem torpant, minden gondolata, minden szava, minden tette fényesen bizonyítja, hogy szeme előtt lebeg szent hazánk jobb sorsa és mind békében, mind háborúban becsülettel szolgálta nemzetét és hazáját.

A MOVE, egyik tanácsülésén mondotta Magyarország kormányzója a következőket: „Gömbös Gyula vk. százados és a köréje csoportosult kis gárda mentette meg a forradalom után züllésnek induló tisztikar becsületét.“ De a legfelsőbb hely megállapítása és a történelem tanúsága szerint ezzel megmentette az országot is, mert a régi szeplőtlen fényébe visszahelyezett tisztikar lett magva az új nemzeti Magyarországnak. A forradalmak idején, a nemzet