Zrinyi Miklós Magyar Királyi Reáliskolai Nevelőintézet, Pécs, 1932
51 1. Ammer: Nem, nem, soha! — Énekelte a növendéki énekkar. 2. Babits Mihály: Csonka-Magyarország. — Szavalta: Bartha Péter VIII. A) oszt. növ. 3. Alkalmi beszéd. — Elmondta: Ákos István int. rom. kath. lelkész. 4. Magyar Hiszekegy. — Énekelte a növendéki énekkar. Június 5-én az intézet előcsarnokában elhelyezett emléktábla „kiegészítő szövegének“ leleplezési ünnepélye folyt le. A kiegészítő szövegben az a nagyjelentőségű esemény nyert megörökítést, hogy a Kormányzó úr ő főméltósága intézetünk volt növendékét, vitéz Jákfai Gömbös Gyula, szkv. tábornok és honvédelmi miniszter úr ő nagyméltóságát 1932-ben a m. kir. kormány élére állította. Továbbá követendő példa gyanánt márványba vésettük a veretlen magyar kard két nagynevű hősének, néhai vitéz Terslyánszky Ödön ezredesnek és Je- kelfalussy (Pillér) György százados, olimpiai bajnokoknak, intézetünk jeles tanítványainak, nevét. Ez ünnepély műsora a következő volt: 1. Schumann: Lant és kard. — Énekelte a növendéki énekkar. 2. Ünnepi és avató beszédként Péchujfalusi Péchy Kálmán, intézeti igazgató az alábbi beszédet mondotta : — Intézetünknek ismét ünnepnapja van. Az anya szive ünnepel. Van-e csillogóbb, tűzállóbb a gyémánt anyaszívnél. Még méltatlan gyermekeiért is egyformán aggódik, s még ha szeme korhol is, szíve szeret végtelenül, határtalanul. S repes a szíve, ha öröm éri valamelyik gyermekét. — Milyen büszkeség dagasztja keblét, ha hozzá méltó gyermeke sikereket ér el! S vájjon lehet-e nagyobb és szentebb öröme, mint amikor gyermeke dicsőséget szerez önmagának, dicsőséget a szülői háznak ? A mi Alma Materünk anyai szíve hangosan dobogtatja büszke örömét, hogy annyi méltó gyermeke hírt, nevet szerzett a dicsőség mezején s a hangos élet létéért folytatott küzdelmében. S ma, mikor térdre kényszerítik büszke eg5'éniségét — százszoros öröm visszhangzik leikéből, mert emléket állít azoknak, akik elsők között is legelsőkké küzdötték fel magukat, akik nemcsak országos, hanem világviszonylatban is, akik nemcsak az Alma Maternek, hanem szegény megtépett hazánknak is örök dicsőséget szereztek. A magyar kard dicsőségét csillogtatták meg Nyugat nemzetei előtt az egész világ versenyében intézetünknek egykori növendékei néhai vitéz Terstyánszky Ödön ezredes, aki 1928-ban az amsterdami és Jekelfalussy (Pillér) György, aki 1932-ben a losangelesi olimpiai versenyeken szerzett ugyancsak világbajnokságot a magyar kardnak. A színes Kelet mérhetetlen pusztáiról hoztuk magunkkal a veretlen kardot s ők viszont Nyugatról, a tengeren túlról hozták haza veretlenül kardjukat, hogy a tépett zászló a dicsőség rudján felröppenjen, és szívárványszineiben szeplőtleniil hirdesse a magyar ügyességet, a magyar akaratot. Amikor bennünket a rosszakarat, a megnemértés, a kanálba fojtás vaslánca szorít, kettejük győzelme meglazított egy-egy láncszemet, hogy a béklyó engedjen, mert ismertté és megbecsültté tette az ismeretlen magyar nevet, s ha nem is ébresztette fel a megértés szellemét, mindenesetre gondolkodóba ejtette a szenvedésünkkel szemben semleges és ellenséges népeket. K. növendékeim ! Minek köszönhette két bajnokunk a győzelmi pálmát ? Csakis a tudnivágyásnak, a lankadatlan szorgalomnak s az erős akaratnak, s annak a hazafias szent tűznek, amely a gigászi küzdelemben lelkűket fűtötte. 4*
