Zrinyi Miklós Magyar Királyi Reáliskolai Nevelőintézet, Pécs, 1931

21

„Aminta“ vagy a „Pastor fido“ hatását. A fejedelmi udvarok, különösen a ferrarai, inodenai, soha másért annyira nem rajongtak, mint éppen e műfajért. Minden elképzelhető módon fokozni igyekeztek a költők ambícióját, s mintegy felhívták őket hasonló darabok írására. A főurak pénzzel és ranggal, a dámák tapssal és mosollyal honorálták őket. Elegendő volt a pásztor „cím“, hogy a darab kedvező véleményt teremtsen, s már eleve biztosítsa a sikert. Chiambrera, Barcciolim, Buonarotti, Crescimbeni, mindmegannyi irodalomtörténeti komoly név, akik e téren is kísérleteztek. A pasztorálé elárasztotta az egész irodalmat. 1615-ben több mint nyolcvanról van feljegyzésünk, 1700-ban pedig már meghaladta a 200-at. Eredeti gondolatot azonban nem találunk egyikben sem: variáltak, kombinálták a különféle darabokat megénekelték a „hűtlen pásztor“, a „hű nimfa“, a „hű Amarilla“ történetét, Aminta és Silvia, Mirtillo és Amarilli gyermekeinek életét és még ki tudná elsorolni, hogyan és hányféle változatban. Mindeme, művészi ízlést többé-kevésbbé nélkülöző utánzatok, a végtelenségig forgatott „concetto“ tömegeikkel együtt, egyre jobban élvezhetetlenek, unalmasak lettek. El is tűntek volna talán hamarosan, ha a XVII. század legfelkapottabb költője, G. B. Marino, meg nem valósította volna velük a század irodalmi eszményképeit.

Az élet minden mozzanatában megnyilvánuló külsőségek csudálatos nagyrabecsülése, a formalizmus felértékelése a lényege e kornak s így természetszerűleg a költészet sem lehetett más, mint forma, játék, díszítése az életnek, s nem a való élet kifejezése. Dagálvosság, metaforák halmozása, szójátékok túltengése, édesded, affektált nyelvezet jellemzik Marinot, s a nevéről elkeresztelt és a puhányokhoz hasonlítható egész irodalmi irányt, a marinizmust. Gondolat úgyszólván semmi, s e tátongó űr elé a szavak pompája von lenge drapériát, hogy eltakarja azt.

Ez Marino stílusa, ebben írja végnélküli, hatalmas költeményét, az „Adone“-t és talán azzal a szándékkal, hogy mintegy megnemesítse a pasztorálét, összekeveri benne a pásztormotivumokat a mitológiával.

Ebben a stílusban írja szinte megszámlálhatalan lírai költeményeinek egész tömegét.

A marinizmus gyökerei tehát a pasztorálékba kapcsolódnak, s onnan szívják táplálékukat.

Másrészt sem a pásztorköltészet, sem maga a marinizmus nem (Üthetett volna ily óriási méreteket, s nem áraszthatta volna el egész Európát (gungorizmus, pré- ciosité, eufuizmus, Zirlingstil), ha velük párhuzamosan nem fejlődött és nem tökéletesedett volna a zene.

A mellett tehát, hogy a pásztorköltészet lényege mindig a szöveg maradt, mégis mondhatjuk, hogy a zene mentette meg életét, a zenének köszönheti csodás pályafutását. A darabok jelenetei össze voltak fűzve énekes jelenetekkel, kórusok, zenekarok szerepeltek és a hangsúly lassan-lassan átbillent a szavak zenéje mellett a muzsikára is. Ami eleinte csak mellékes dolog volt, mind jobban és jobban teljessé, ünnepélyessé és felette kedveltté tette az előadást. Igen ám, csakhogy a zene önállóan is fejlődött előre, függetlenül minden pasztorálétól. A firenzei G. B. Rinuccini 1594-ben egy mitológiai tárgyú drámát írt „Dafne“ címen. Három híres zenész: Caccini, Corsi és Peri megzenésítették a darabot, melyben minden művészetnek szerep jutott. így a költészetnek is új jelleget adott. Éneklésre írja a verseket. A rímek és strófák nem a szenvedélyek, érzelmek szerint gördülnek, hanem a szerint, amit a zene tud kifejezni! így a szöveg, a tartalom, áldozata lett a zenének. Dráma előadva zenében. Zenedráma!

Ügy Itáliában, mint Franciaországban nagy lelkesedéssel fogadták az újítást, a későbbi új műfajt, mely tértfoglalva a pasztorálék mellett, lassan-lassan kiszorítja azt helyéről. Rinuccinié tehát a kezdeményezés dicsősége, majd a római Silvio Stampiglia (meghalt 1755.) és a velencei Apostolo Zeno (meghalt 1750.) készítették