Zrinyi Miklós Magyar Királyi Reáliskolai Nevelőintézet, Pécs, 1931

11

Nálunk közvetlen hatásában sehol sem mutatkozik az Árkádia, de annál több helyen ismerjük majd fel az olasz pásztordráma hatásait.

A pásztordráma.

Az előző fejezetben láttuk, hogy a pásztorköltészet alapgondolatát Theocritos és Vergiliusnál találjuk fel. A külső forma, — a párbeszédes alak eredete ugyancsak hozzájuk vezethető vissza. Theocritosnak 27 idill je maradt reánk, közülük valóban bukolikus 11, s ebből 9 párbeszédes. Vergilius 10 eklogája közül 6, Petrarca, Boccaccio eklogái, valamint a későbbiek pedig, kevés kivétellel, majdnem mind ilyenek. Éles logikával következteti e tüneményből Hortis nyomán Vittorio Rossi az ekloga állandó és folyton erősbödő törekvését a dráma felé.

Hasonlóképen észlelhetjük a nagyobb számú versmérték, a hosszabb verssorok felé való törekvést: Eleinte „terzina“, majd „ottava rima“, később „ende- casillaba“ lesz a formájuk.

A pásztortéma folyton nagyobb és nagyobb elterjedésnek örvend, egymásután születnek a párbeszédes eklogák, melyek, szigorúan véve, egyik műfajhoz sem tartoznak és csak arra jók, hogy a fejlődés irányát tovább vezessék és kitőlt- sék a tért a pásztorlíra és dráma között.

Láttuk azt is, hogy az Árkádia mennyire kiemelkedik és eltávolodik az egyszerű eklogáktól. Megélénkül a cselekmény, megszaporodik a szereplők száma. Csak megfelelő talajra és megfelelő alkalomra volt szükség, hogy a fejlődés űj irányt vegyen.

Az alkalom pedig adva volt. A XVI. század külső körülményei, társadalmi viszonyai különösen kedveztek. Mindig jobban és jobban kifejlődött egy új realisztikus áramlat, s az érdeklődés egyre erősébben a pásztorköltemény felé fordult, melynek leple alatt, korlátlan fantáziával, minden aggodalom nélkül fejezhették ki legtitkosabb érzelmeiket. Ez a raftinált, elegáns, de egyben nem törődöm és korrupt társadalom jobban vélte saját magát fellelni a filozofáló pásztorok képzelt világában, mint bárhol másutt.

Nagy ünnepségeken, királyok, hercegek fogadása, esküvője alkalmával, — már a XIV. század elejétől kezdve —, különféle látványosságokat, előadásokat rendeztek a várak és kastélyok termeiben. Mielőtt a szórakoztató előadásokat megkezdték, szokásos volt egy magasztaló eklogát prológusnak elmondani, melyben az ünnepeltet dicsőítették. Miután pedig az ünnepségekből abban az időben is bőven kijutott, mind sűrűbben s sűrűbben jelentek meg az olasz udvarok színpadjain a pásztorok és nimfák és egymás közt társalogva üdvözölték az előkelőségeket, majd szerelmes dalokat énekelve, mulattatták közönségüket.

Ilyen előadásokra szánt költeményeket, — nevezhetnők talán drámai eklo- gáknak is — szerzett például Serafino Aquilauo, Bellincione. Előbbiét Rómában a XV. század végén, 1493-ban, Vili. Ince pápa uralkodása alatt elő is adták, Lucrezia Borgia és Giovanni Sforza esküvőjén.

Ilyen eklogákat küldtek a költők Izabella Gonzaga hercegnőnek, aki szenvedélyesen szerette a színjátékokat.

1471-ben Mantuában, a Gonzaga hercegek fényes udvarában, előadták Angiolo Poliziano „Orfco“-ját. Ez az előadás fordulópontot jelent az olasz drámairodalomban.

még ki. Franciaországban Jean Martin fordítja le, s adja ki Lyonban először. A „Pléiade“ költői majdnem kivétel nélkül merítettek inspirációt az Árkádiából: Du Bellay. Baif. Remi Beleau stb., sőt maga Ronsard is. Angliában Sidney, Sannazuro nyomán egy új Árkádiát írt.