Zrinyi Miklós Magyar Királyi Reáliskolai Nevelőintézet, Pécs, 1931
12 Poliziano igen tehetséges és képzett ember volt. Már 14 éves korában görögül és latinul írt, — 15 éves korában Homerost fordította; klasszikus tanulmányai mellett szellemes alkalmi poeta is volt. Szenvedélyesen szerette a természetet s vele az antik világfelfogást pompásan össze tudta egyeztetni. Poliziano a Vergilius és Ovidius által is megénekelt meséből, közeledve a görög és latin tragédiákhoz, egy egész 5 felvonásos17 színdarabot írt s vele mintegy megsemmisítette és helyéből kiszorította az addig divatban volt „Sacra Rappresen- taz.ione“-t.18 Az „Orfeo“ egyesíti magában úgy az antik, mint az új drámai költészet első csiráit és mindazon elemeket, melyek a dráma alapját képezik: a mozgást, az életet, az erőt, a szenvedélyt. Érezni rajt a bukolikus költészet friss üdeségét. A strófák természetes könnyedséggel gördülnek, a helyzetleírások igazi művészi tehetséget árulnak el. A szín egy pásztor-kép. Mező, ahol a pásztorok nyájaikat legeltetik. A háttérben hegy, melynek egyik oldalán van a pokol bejárata. Megjelenik Orfeus s énekelve magasztalja a mantuai kardinálist, akinek a tiszteletére rendezték a játékot. Majd áthalad a színen Euridice, akit mérgeskígyó mar meg, s a pokolba kerül. Orfeus hallván a szomorú hírt, lemegy érte. A pokol pogány elgondolás szerint van ábrázolva. Ott látja a fúriákat, Cerberust, később Plútót Proserpinával. Miután sikerült Euridicét Plútótól visszavennie, indul kifelé, de a fúriák útját állják, megöletik és levágott fejét, győzelmi dalt énekelve, elviszik. Már e néhány szóból is megállapíthatjuk a szembetűnő nagy különbségeket és újításokat. Poliziano a két testamentom és legendák témáit eklogával helyettesítette, több személyt szerepeltet, nagyobb változatosságot és sikerült fordulatokat adott darabjának. Az „Orfeo“ nyomán egymásután adtak elő eklogákat Bolognában, Milanóban, Urbinóban, de központja Ferrarra lett. Ott növekedett, ott fejlődött, ott érte el a tökéletesség legnagyobb fokát a pásztordráma. A hercegi udvar szívesen áldozott erre a célra és hathatósan támogatta a költőket, írókat. Az Este-családban szinte hagyomány volt, — ha szabad mondani —, mintegy öröklődött a művészetek pártolása. Szerették a költészetet, a muzsikát. Különösen a hatalmas termetű és éles látású Alfonzo, aki 1595-től uralkodó herceg lett, szenvedélyesen szerette az irodalmat, s a művészeteket. Fáradhatalanul tevékeny ember volt, de mindig és mindenben szerencsétlen. Talán éppen szerencsétlenségét ellensúlyozandó, keresett üdülést e nemes szórakozásokban. Példáját a többi gazdag ferrarai 17 A felvonásokat: pastorale, ninfale, eroico, negromantico és baccanale-nak nevezte. 18 A „Sacra Rappresentazione“ eleinte (XIfi. század) szerves része volt az egyházi szertartásoknak. Templomokban, majd a templom előtti téren maguk a papok játszották. Később Firenzében megközelítette a művészetet is és egész irodalmi műfajjá alakult át. „Misterium“-nak is nevezték (főleg Francia- és Angolországban), mely elnevezés talán hűebben jelöli misztikus, templomi eredetét. „Figura“, „Festa“, „Storia“ is volt a neve. Majdnem mindig „Prologus“ vagy „Annunziazione“ előzte meg s egy úgynevezett „Licenza“-val végződött, melyet gyakran egy angyal mondott vagy énekelt. A későbbi időkben a szereplők már nem papok, hanem a fiatalság soraiból kerültek ki, akikre talán nevelőhatással is volt. Ugyanígy a nézők is. A felnőttek legfeljebb ájtatosságból, vagy kíváncsiságból nézték végig. Szünetek alatt, hogy az előadásokat jobban megkedveltessék, népszerűbbé tegyék, s hogy minél több nézőt bevonjanak, különféle viadalokat, versenyeket, játékokat rendeztek, sőt zenekísé- rettel táncokat is. Az „Orfeo“ első kiadásának címe is „Rappresentazione della Favola d‘Orfeo" volt, csak a következő kiadásban nevezte a szerző, nem kevés büszkeséggel, „tragédiádnak.
