Zrinyi Miklós Magyar Királyi Reáliskolai Nevelőintézet, Pécs, 1931

/

a valóságban is pásztorok alkották a lakosság legnagyobb részét. Nem lesz érdektelen megjegyezni, hogy a pikard Adam de la Halle „Jen de Robin ét Marion" című prózában és versben készült, pásztormotivumokban gazdag költeményét Nápolyban írta, két évszázaddal Sannazaro Árkádiája előtt.

Hasonlóképen a provencei trubadúrok énekei is visszhangozták a pásztorgondolatot. Ők énekeltek legelőször a szerelemről Siciliában, ahol a legelső olasz költői iskola volt. Valószínű ezen az úton juthattak fel észak Itáliába a „provencei pastourelle‘‘-k s így találhattak visszhangra Guido Cavalcanti költészetében, kinek modellje nem található fel a klasszikus költőknél. Sem a trubadúrok, sem Cavalcanti költészete nem fejlődött messzire; mint egyéni megnyilatkozásokat kell tekintenünk, melyek semmi összefüggésben nem állanak sem az olasz, sem a francia pásztorköltészettel. Mégis meg kell említeni Cavalcanti nevét, hiszen verseiből annyi báj, annyi üdeség sugárzik, hogy még ma is gyönyörűséggel olvashatjuk őket.

Ehhez az iskolához tartozik Alesso di Guido Donati is, kinek kedves hasonlatai szinte felüdítik, felfrissítik, s a provencei irányzatnak mintegy új lendületet igyekeznek adni, visszatükrözve a pásztorvilág ezer gyöngédségét:

„Con lieve pié, come la pecorella Timida fugge il lupo al suo pastore.

Me alia madre fugge pasturella.“

Már a XIV. század első felében különös fontosságot tulajdonítunk az Itáliában született bukolikus költeményeknek, mert Petrarca és Boccaccio minden időkre halhatatlan neveihez fűződnek. Sőt maga a nagy Dante is 1318—21 körül, — életének utolsó éveiben —, mikor már javarészt pihent a bűvös hangú hárfa, melyen a „Komédiát“ pengette, elővette a pásztorok egyszerű jávor furulyáját is. Bukolikus formában levelezett Giovanni del Virgilioval. Igaz, hogy műfajunk fejlődését illetőleg, e ma már megfejthetetlen enigmákkal telt levelek számításba nem jöhetnek, mégis megemlítjük őket, mert beléjük öntve nagy szívének vágyódásait, ezeken keresztül szól hozzánk utoljára az „isteni költő“, s nem sokkal később elhallgat örökre.

Petrarca volt az első ekloga költő Itáliában, aki valószínűleg nem ismerte a korabeli költők hasonló próbálgatásait, neki minden gondolata az antik világ felé fordult. Vergilius örökével szívta tele magát. Az ő lelke már részben felszabadult a középkor miszticizmusának hatása alól, s tudatosan írja eklogáit allegorikus képekben, egyrészt mert az igazság hangos nyilvánítás mind nagyobb és nagyobb veszéllyel járt, s így az allegória a szerzőt megvédte támadói elől és egyben fo kozta a kíváncsiságot, másrészt magának Petrarcának is, — ki nem szokott a túlságos szerénykedéshez, — gyakran elég oka volt elrejteni való érzelmeit.

Vergiliusnál a tartalom kevés, minden a képek üde szépsége. Petrarcánál a tartalomra esik a hangsúly. Minden szavának megvan a maga aktuális értelme, minden kép mögött a való élet egy-egy kis részlete rejtőzik. Éppen ez a tartalom avatja Petrarcát az első nagy bukolikus mesterré. Különös, újszerű, addig még sohasem hallott képekkel díszített eklogákba önti az ég és föld között vergődő lelke minden kétségét, — egy szabad, dicsőséggel teli élet —, egy szabad, nagy Itália után áhítozó szívének minden szerelmét.

Boccaccionál már nem egészen hasonló az allegória szerepe, ő nemcsak takargatni akar, mert hiszen, — látjuk Decameron-jában —, van bátorsága nyíltan kimondani a legelhallgatnivalóbbakat is. Nála a képek a költői tudást, az igazság színekben való kifejezését, a gondolat és nyelv ékességét jelentik. Ő a költőket a nép vezéreinek, papjainak, az igaz és szép őreinek tekinti. 1342-ben írja meg „Ameto“-ját prózában és versben. Ez a pásztorrománc legelső példája. Benne teljesen elhagyja a sötét, misztikus teológiai allegóriákat, s leplezetlen nyíltsággal fordul a reális élet felé.