Zrinyi Miklós Magyar Királyi Reáliskolai Nevelőintézet, Pécs, 1929

11

tanári karra, hanem az adminisztrációval megbízott hivatalnokokra; ha pedig pedagógiai kérdések jönnek szóba, ez egyenesen veszélyes is lehet, mert egyik befolyásolja a másikat, esetleg épp a tanulók kárára. Ezzel szemben újra megállapíthatjuk azt a magasabb követelményt, amit a mi rendszerünk a tanári kartól követel, mikor a hibák kizárása mellett a tanári gyűlést nagyon is célszerűnek látja. Fegyelmi okokból bizottságot hívnak össze, mely az igazgatóból, annak helyetteséből és 5 tanárból áll Vannak nevelők „repetiteurs“ is. Ehhez csak érettségi kell. Ha mint ilyen felsőbb képesítést szerez, külön órákon taníthat. Felvihetik természetesen a legmagasabb fokig t. i. tanárok „professeur titulaire“ lehetnek; ez a legtekintélyesebb állás . . • Franciaországban. A nevelők különben a könyvtárosok, szertárkezelők, stb., szóval mindenre alkalmazzák őket, amire a tanárt nem szabad felhasználni

Mikor odaát sokat irigyelt kulturfölényüknek titokzatos okát kei'estem és kutattam, ezt csak három dologban vélem fellelni: elsősorban a művész és művészet, a tanár és a tudomány babonás megbecsülésében; az őszinte szókimondás szabadságában; és végül nemzeti hőséik fanatikus imádásában.

Minden 35 növendékre 2 nevelőtanár esik, akik nappali, vagy éjjeli szolgálatot tartanak „Mind megegyezik abban, hogy a nevelésnek semmit sem használnak“ .. . jegyzi meg Dr. Kemény Gábor könyvének 16. oldalán. Mindenki igyekszik szabadulni ettől a franciák szerint alsóbbrendű foglalkozástól, mert növendékeik is csúfolják őket, hogy nem vitték többre. Nem lehet azon csodálkozni, ha ezek viszont elkeseredett, apatikus emberekké válnak, akik tessék-lássék megteszik kötelességüket, de különben a francia saját gyermekével sem törődik, nem még a máséval.

A modern tanterv a VI. osztályban szabad választás elé állítja a tanulót: kiszemelt életpályája szerint választhatja további tantárgyait. (Dr. Kemény Gábor F. K. Sz. 20-21. o.).

Ha valaki mondjuk, reáliákat tanult, minden további nélkül tehet vizsgát a görög vagy zsidó nyelvből — ha tud.

Olaszországot illetőleg utalok először G. Prczzolini-nek Georges Bourgin francia fordításában is megjelent „La Culture italienne“ című (Paris, Alcan kiadás 1925.J művére, azután dr. Kasztner Jenő egyetemi tanárnak megjelent Giovanni Gentile reformjait ismertető cikkére. (Napkelet 1929.]

G. Prezzolini könyvének XVI. fejezetében elég sötét színnel festi le az olasz közoktatásügyi állapotokat, az egyetemek ki nem elégítő voltát és főként a tanárok középkorba illő helyzetét, akik „vivaient de pain, d’eau et de poisson et ont gardé jusqu’ á nous un peu de la culture et du savoir antique“ (214.); vagyis akik kenyéren, vízen és halon éltek, és kevés kultúrát és antik tudást őriztek meg napjainkig, csekély fizetésükből alig elégíthették ki gyomrukat, nemhogy utazásra, önképzésre gondolhattak volna, ami nélkül pedig : adieu tudomány!

A háború nagy kedvezményeket nyújtott a hadbavonult tanulóknak ott is, amit ki is használtak, kevesebb hátránnyal, mint gondolható volt, mert a könyvi tudást pótolták azok a kvalitások, melyeket a fiatalok élettapasztalatban szereztek, szóval amelyek a tanulót komoly, kötelességtudó férfivá teszik. A háború és az ezt követő állapotok nagyobb jelentőségű változást okoztak az ifjúság gondolkozásában. A 20 év előtt még szociálista-érzelmű ifjúság nagy nemzeti öntudatra ébredt: ma nationalisták, fascisták és katholikusok. Megérett tehát az idő arra, hogy Gentile Massimo d’Azeglio régi szállóigéjét: „Olaszország kész — most már csak olaszok kellenek!“ — valóra váltsa. Ehhez az első és legfontosabb lépés a közoktatásügy lehetőleg teljes államosítása volt. Az új törvények szerint a magániskolák is állami felügyelet alatt állanak, bizonyos foglalkozások államilag elismert iskolákban tett vizsgákhoz vannak kötve, magániskolában járt tanulók is kötelesek állami intézetekben vizsgázni, hacsak nincsenek egyenjogosítva.