Zrinyi Miklós Magyar Királyi Reáliskolai Nevelőintézet, Pécs, 1929
10 tanítani; nagy hátránya azonban az, hogy teljesen lemarad az osztály anyagán kívül eső dolgokról. A mi rendszerünk t. i., hogy amennyire lehet, mindenki viszi a maga osztályát, az ő felfogásuk szerint rossz, mert a tanár abba a hibába eshetik, hogy 1. egyes tanulókról kialakult véleményét esetleg ezeknek kárára nehezen változtatja meg: 2. hozzászokik a gyermekekhez és elveszti érdeklődését; 3. könnyen felületesen veheti tantárgyainak bizonyos i'észét, mondván, majd jövőre lesz idő a pótlásra; főként 4. a gyermek kiismeri a tanárát, miáltal minden tanár részéről a figyelem ébrentartására megszokott sajátos módszer hatástalan marad. E hibák kikerülése céljából mindig új és új tanárt szeretnek beállítani, amivel azt is elérik, hogy az előadás mindig érdekesebb és változatosabb. Első pillanatra látjuk, mily kényelmes ez a rendszer a tanárra nézve, és a tanuló is élvez bizonyos előnyöket, pl. több tanár felfogásának megismerése által tágul tudományos nézőköre, de az e rendszerben rejlő veszély is könnyen felfedezhető. A tanuló egy tanár módszeréhez hozzászokván, nehezen asszimilálódik egy máséhoz; a tanár nem is igen törődhetik e módszer mellett a tanuló egyéniségével, aminek a legelső eredménye az, hogy közepes eredményt is csak tehetségesebb tanulókkal lehet elérni Tudásátadásról még lehet szó, de nevelésről nem. A mi rendszerünk a tanártól nagyobb munkát és rátermettséget követel, különösen ami a nevelést illeti. A francia órarend nem ismeri az u. n. „lyukas órát“; ha valakinek heti 16 órája van, az négy napon át naponként 4 órában tanít és 3 napja szabad! Mi az óraszámokat szétszórva osztjuk el a hét napjaira éppen a tanulók érdekében, hogy tanulmányuk ne legyen egyhangú, és a nagy megszakítások ne feledtessék el velük az előző óra anyagát. Franciaországban ettől nem félnek, sőt a tanulók érdekében adnak a tanároknak több időt az önképzésre Ha egy tanárnak első, kézépső, vagy esetleg utolsó órája van, a közbeeső idő úgyszólván elvész, mert semmibe sem kezdhet bele, ami több nyugalmat, vagy elmélyedést kiván; legfeljebb átfut egy-két dolgozatot, de hog 3r ez nem az igazi munka, azt mindenki érzi, aki ezzel foglalkozik. Ha a tanárnak ellenben óráinak zsúfoltabb megtartása következtében több összefüggő szabad ideje van, egészen bizonyos, hogy egyetemi helyeken el-el látogat egv-egy előadásra, vagy más intellekluel munkába kezd, mert tudja, hogy azt be is fejezheti. Itt idézem Dr. Kemény Gábor: A Francia Középiskolák Szervezete című könyvének 11. oldalán található lábjegyzetét. A „Plans d’éludes XXXI.“ így rendelkezik: „Az intézetek vezetői nagyon takarékoskodjanak a tanárok idejével. Sok szabadságra van a tanárnak szüksége, nemcsak testi-lelki pihenésre, nemcsak az órára való készülés céljából, hanem azért is, hogy tudományos munkát folytathasson. Ennek üdvös hatása van a tanulókra. Meg kell tehát becsülni a tanárok idejét, lehetőleg meg kell könnyíteni szolgálatukat.“ Ehhez tartozik a privát óraadás is. Ez Franciaországban természete«, sőt állami aegis alatt megy, amennyiben a szülő a különóra díját az iskola pénztárába fizetheti. A tanszabadság gyümölcse az is, hogy a tanárok nem állnak vizsgakényszer alatt (Dr. Kemény Gábor F. K. Sz. 11. oldal); ennek az a felfogás a magyarázata, hogy hiába van meg a diploma, ez nem garancia arra, hogy valaki jó tanár is egyúttal: tanítson jól, akkor nem kérdezik, mit tud. Tanári értekezlet sincsen. Az egyes szak- t inárok összejönnek, ha jónak látják, különös kényszer nélkül. Vannak miniszteri rendeletek, melyek a tanári összejövetelt elrendelik, de hiába. A francia tanárok a francia tanulók érdeke ellen látják az értekezletet. (Dr. Kemény Gábor F. K. Sz. 12. o.) Erre vonatkozólag saját álláspontunkat östnerjük. Ők többek között azt tartják, hogyha nem tisztán pedagógiai kérdésekkel foglalkoznak, akkor iskoláik rendszerénél fogva nincsen értelme a tanári gyűlésnek, mert azok a kérdések nem tartoznak a
