Zrinyi Miklós Magyar Királyi Reáliskolai Nevelőintézet, Pécs, 1928
8 nagyszerű aquarelljei, a karmelita Justinus páter olajképei tekinthetők a vitéz katonáink iránti lelkesedés legbeszédesebb és egyben legsikerültebb tanujeleinek.1 Misem természetesebb, mint hogy az általános népszerűségnek és érdeklődésnek az egykorú irodalmak műveiben is itt-ott kifejezésre kellett jutniok. A Mercure Fran^ais p. o. 1630 augusztusi számában — a regensburgi bevonulásról szólva terjedelmesen és nagy szeretettel foglalkozik a magyar vitézek bevonulásának impozáns jelenetével.2 Egykorú tudósítások szerint kb. két-háromezer főre tehető annak a könnyű lovasságnak a létszáma, mely XIII. Lajos alatt a francia hadjáratokban részt vett, s melyet Richelieu kardinális „cavalerie hongroise“-nak nevezett. Nagyobb csapatkötelékeket, önálló csapattesteket azonban XIII. Lajos még nem formált belőlük, s úgy látszik, a könnyű lovasok akkor még csak kisebb egységekben, escadronokban nyertek a hadseregnél beosztást és alkalmazást. Hogy a magyarság ezekben a csapatokban már képviselve volt-e és mily mértékig, azt nehéz megállapítani. A század végén, XIV. Lajos alatt azonban a helyzet teljességgel megváltozik. 1690-től kezdve a magyar katonák oly tömegekben hagyják el a császári zászlót, s annyi gyűlik össze belőlük a francia maréchal-ok lobogói alatt, hogy a kötelékek átszervezése s nagyobb csapattestek alakítása elkerülhetetlenül szükségessé vált. Mi az oka ebben az időben katonáink részéről ennek a tömeges desertionak Vessük fel és tisztázzuk ezt a kérdést, mert különben még megeshetik, hogy valaki, aki mai szemmel nézi ezeket az eseményeket, esetleg szégyenkezni fog magában amiatt, hogy íme, valójában „hitvány dezentorok“ voltak azok, akikkel büszkélkedni akarunk s akiket, mint a hős magyar katona legendás mintaképeit, a katonai erényekben gazdag magyar faj legkiválóbb reprezentánsait állítunk büszkeséggel a nagy világ szemei elé. Vigyázzunk! Ne kövessünk el históriai botlást és ne mondjunk elhamarkodottan ítéletet szökevény katonáink felett! Tény, hogy a császári lobogót, mely alatt hadba indultak, cserben hagyták s ezzel, legalább a császár szemében, árulókká váltak, de ha volt valaha szökés, desertio, mely megbocsátást érdemel, sőt túlzás nélkül hazafiúi erénynek minősíthető, az övéké, a Lipót császár magyar katonáié bizonyára az volt. Hiszen nem szabad elfelednünk, hogy magyar hazánk akkori szerencsétlen politikai helyzetéből kifolyólag ezekben a huszárokban akkor a magyar hazafi s az esküjéhez hű, becsületes katona nagy érzései vívtak részvétre méltó, tragikus küzdelmet egymással s bizony lelketlen felületesség volna tőlünk, a mai kor magyarjaitól, ha „labanc“ szemmel ítélve meg őket, pálcát törnénk felettük azért, mert jobban szerették fajukat, szenvedő hazájukat, mint az elnyomó idegen hatalom által rájuk erőszakolt katonai kötelességeiket. Nem szabad elfelednünk, hogy a császári hatalom épen a „Nagy Lipót“ személyében mutatkozott népünkkel és annak érdekeivel szemben a legellenségesebbnek, s hogy Lipót uralkodásának első évtizedei nemzeti szempontból a legtűrhetetlenebb vexaturát, a legnagyobb megaláztatásokat hozták reánk. A Zrínyi-Frangepán-féle összeesküvés véres megtorlása, a Thököly-féle szabadságharc leverése, a protestáns-kuruc magyarság üldözése, a pozsonyi és eperjesi vértörvényszékek terrorisztikus végzései, Cob, Spork, Caraffa vérszomjas őrjöngései, mind-mind a dezertáló huszárok szüleit, testvéreit, rokonait döntik gyászba s viszik a legvégső, Istennel, emberrel dacoló, mindennel leszámolni kész elkeseredésbe. Lehet-e, szabad-e hát csodálkoznunk azon, ha az a magyar vitéz, aki pár hónappal előbb talán még a Thököly tárogatójának hívó szavára állt jó kedvvel csatasorba, akinek kuruc büszkeségét, a magyar szabadság feltámadásába vetett hitét lábbal 1 U. o. 77. és 80. o. 2 Forster i. m. 58. o.
