Zrinyi Miklós Magyar Királyi Reáliskolai Nevelőintézet, Pécs, 1928
9 tiporták a császár koncra éhes komisszáriusai, akinek egyik rokona gályarabságban szenvedett, a másikat Caraffa pribékjei kényszerítették kínvallatással a meg nem történtet is beismerő „vallomástételre“, csoda-e, mondom, hogy ez a magyar vitéz nem érezte jól magát a „Nagy Lipót“ császár lobogói alatt, s az első kínálkozó alkalmat megragadta arra, hogy szökéssel, önkéntes számkivetéssel a magyarság küzdelmeivel rokonszenvező idegen uralkodók seregeihez csatlakozzék s hátban támadhassa meg azokat, akiktől eredt otthon maradt övéinek, véreinek minden baja, minden keserűsége'!! De vétkes könnyelműség és igazságtalanság volna tőlünk névtelen hőseink magatartását megbélyegezni már csak azért is, mert tudjuk, hogy abban, amit ők elkövettek, nékik példát sokszor épen vezetőik, tábornokaik, hadvezéreik mutattak. Hiszen ismeretes, s szinte e kor jellemző történelmi speciálitásának tekinthető az a jelenség, hogy az egymással szemben álló hadak akárhányszor teljesen idegen nevű s talán ép az ellenség táborából származó vezérek vezetése alatt indulnak harcba egymás ellen. A francia hadakat p. o. az angol származású Berwick maréchal és a német Szász Móric vezetik akkor, mikor az osztrák-német sereg a francia Savoyai Jenő, az ugyancsak francia Leslie, Mercy tábornokok, vagy a belga Ligne herceg stb. vezetése alatt aratják legszebb diadalaikat. S a vezérek átpártolásának a legtöbb esetben annyi igaz, méltánylást érdemlő oka sincs, mint a névtelen katonák szökéseinek. Egy-egy elejtett bántó megjegyzés, egy-egy véletlen mellőztetés, az akaratlanul megsértett személyes hiúság felgerjedése sok esetben elegendő volt arra, hogy egy vezér, egy nagyra hivatott katona hűségét megingassa, s a sértettet, a mellőzöttet az az ellenséghez való átpártolásra bírja. Savoyai Jenő p. o., aki francia hercegi családból származott, s a Mazarin bíboros közeli rokonságához tartozott, csak azért hagyta el XIV. Lajos udvarát s vele együtt Franciaországot, mert királya őt vézna termete miatt az általa választott és szeretett katonai pályára alkalmatlannak találta. Ezeken a részint hazafias, részint személyes természetű indokokon kívül aztán — elismerem — helyet kell adnunk katonáink szökésének („la fuite des Hongrois“) magyarázatában azoknak a speciális fajpsychologiai indokoknak is, amelyekre Haraszti Emil hivatkozik említett, francia nyelvű dolgozatában. A magyar huszár — írja Haraszti, — ha szökésre határozta el magát, azt sohasem a fegyelem túlszigorúsága miatt, még kevésbbé gyávaságból vagy kalandvágyból tette, hanem azért, hogy követhesse ősejtől örökölt féktelen, szilaj temperamentumának parancsolatát. Szökött azért, mert néni tudott megbarátkozni a császári sereg szellemével, mely annyira ellentétben állt a magyar lélek, a magyar vérmérséklet és jellem legfeltűnőbb vonásaival. Átment ahhoz a néphez, mely heves vérmérsékleténél, kényes, kifinomult becsületérzésénél fogva abban az időben a legközelebb állt a magyar néphez, s mely azzal, hogy II. Rákóczi Ferencnek, a magyar szabadságvágy e legfenségesebb incarnatiojának a maga földén menedéket adott, történelmét a magyarság tragikus sorsával kapcsolta össze. A XVIII. század háborúi között különben is még keveset találunk olyat, amelynek céljai között kimondottan nemzeti törekvések, jogos nemzeti aspirációk megvalósítása is helyet foglalhatott volna. A háború — az abszolút monarchikus hatalmak e klasszikus századában — még mindig túlnyomó részt és első sorban az uralkodók személyes vagy családi politikájának brutális eszköze, s ezekben a hadjáratokban az egyesek is, személyes érvényesülésüket keresve, a hazaárulás vagy felségsértés eleven bűntudata nélkül annak a küzdőfélnek ajánlják fel fegyverüket, szolgálatukat, akitől hűségük és erőfeszítéseik legszebb jutalmát várják. Forster szerint az osztrák örökösödési háború végén, vagyis a XVIII. század közepe táján Franciaországban a gyalogságnak már egy harmada volt idegen, és pedig kb. 25.000 német, 22.000 svájci és 4000 irlandi.1 1 Forster, i. m. 75. o.
