Zrinyi Miklós Magyar Királyi Reáliskolai Nevelőintézet, Pécs, 1928

18

borban történik. Ami a levelek küldését illeti, ez nem igaz és ha a tisztek közül valaki levelet ír, azt nekem előbb lepecsételés nélkül mutatják be és én kézbesíttetem azt egy trombitás által azon tábornok engedélyével, kinek rendelkezése alatt voltam. Ha az ellenséget értesítették volna arról, ami hadseregünkben történik, ezt már rég észrevettem volna. Lehet, hogy a harc hevében egymást szitkokkal illetik, mint az a csapatoknál mindenütt történik, de nem bocsátkoznak beszédbe, annál kevésbbé isznak együtt, vagy ölelkeznek, mi nem szokás a magyaroknál. Az pedig, hogy a huszároknál szökések fordulnak elő, az mindenkor megvolt, csak úgy egyébiránt, mint a többi csapatoknál is. Meg vagyok lepve a hamis jelentések által. Ez csak irigységből származhatik. Ha tudnák a parancsnokok és a többi tisztek, kik nem tekintenek mást, mint a buzgalmat és a becsületet, hogy mily hamis gyanúsításokat akarnak róluk a hadügyminiszterrel elhitetni, ez bizonyára a tőrt döfné a szívükbe.1

Látjuk, hogy Bercsényi, aki nem kíméli a szót ott, ahol az alaptalan rágalmak visszautasításáról van szó, a vádak egynémelyikénél maga is beismerésben van, s mi sem természetesebb, mint hogy az adott viszonyok között az említett bajok egy része tényleg fennforoghatott. De ne felejtsük el, hogy ezeket a bajokat inkább a francia hadvezetés idézte elő avval a balfogásával, hogy a magyar csapatokat egyes harctereken éppen honfitársaik ellen indította harcba. S én úgy érzem, hogy azok a „parancsnokok és a többi tisztek“, akiknek becsületéért Bercsényi oly erélyes hangon száll síkra fenti jelentésében, valóban csak még több bámulatot és dicséretet érdemelnek, ha azt látjuk, hogy katonáikból mégis, mind eme nehézségek ellenére olyan pompás csapatokat voltak képesek alkotni, melyek a legkülönbözőbb harctereken a legkiválóbb francia hadvezérek háláját és csodálatát vívták ki maguknak.

Az ezredekben a magyar szellem, a magyar öntudat sokáig, egész a forradalom kitöréséig megmaradt s annak ápolása a vezetőknek, különösen Bercsényinek egyik legfőbb gondját képezte. Eugéne Fieffé nyomán, akinek a magyar ezredekkel is behatóan foglalkozó nagy történeti munkájáról fennebb már említést tettünk, Haraszti feljegyzi, hogy a magyar ezredekben még az oda beosztott francia legénység is, egészen a XVIII. század végéig magyar nyelven tette le a szolgálati esküt.2

Ugyancsak a francia forradalomig a huszárezredek egyenruháiban és felszerelésében is a magyaros ízlés és jelleg maradt uralkodó. Mindvégig megtaláljuk náluk a sujtásos magyar mentét és nadrágot, a magyar kardot, a magyar nyerget, sőt a fejről két oldalt lefüggő magyaros haj fonatot is. A tábornokok és a trombitások kezdetben francia öltözetet hordtak ugyan, de későbbi királyi rendeletek értelmében, melyek Bercsényi sürgetésére láttak napvilágot, nékik is magyaros egyenruhát kellett hordaniok. Az egyenruhák színeiben kezdetben semmi egyöntetűséget nem találunk, a színek megválogatásában (vörös, kék, fehér, zergeszín. zöld, barna, ezüstszürke, fekete) a mindenkori parancsnok ízlése és akarata érvényesült. 1744-ben azonban — ugyancsak Bercsényi kezdeményezésére — a király itt is rendet, egyöntetűséget teremtett, s az összes huszárezredekben az égszínkék egyenruhák bevezetését tette kötelezővé.

S most mielőtt befejeznők rövid áttekintésünket, térjünk vissza még egy pillanatra magához Bercsényihez, akinek nevével — mint látjuk — mindaz, ami a XVIII. század folyamán Franciaországban a huszárezredekkel s azok körül történik, a legszorosabban összefügg.

Életének, pályafutásának egy részét — ezrede történetével kapcsolatban - röviden a fentiekben elbeszéltem már eddig a pontig, amikor ezredét sok nehézség le1 Forster, i. m. 116—117. o.

2 II est curieux de remarquer que les hussards fran^ais servant dans les régiments hongrois ont prété serment en hongrois jusqu’ á la fin du XVIII-e siécle. Haraszti, i. m. 79. o.