Zrinyi Miklós Magyar Királyi Reáliskolai Nevelőintézet, Pécs, 1926
19 úgy kell néznünk, a magyar múlt héroszára, hogy benne ne azt lássuk, ami halandó, hanem azt, ami halhatatlan : a magyar erőt, a magyar Geniust! Azt, aki arányaival szinte túlszárnyalja az emberit, akit faj- és hazaszeretete kiemel kortársai közül, aki hitével túlnő a magyarság keretein s egy egész világnak, a keresztényvilágnak lesz hősévé. Hősévé és vértanújává, mert a hősök és vértanuk útja egybeesik: a féltés, az irigység, az emberi önzés magára hagyja őket. De az elhagyatottság csak növeli Zrínyi nagyságát, csak fokozza erejét, mint a vihar az őserdők egyedül maradt tölgyét, Elhagyja az uralkodó s a külföld: nem töpreng rajta; kínálják hatalommal, vagyonnal: nem alkuszik; támadják ezerszeres erővel: nem hátrál, nekivág a fegyvereknek, hogy meghaljon s meghal, hogy éljen! Éljen tovább a költő Zrínyiben, fellángoljon a bujdosó Rákócziban, új csodát mutasson a szabadságharc hőseiben, emésztődjék Széchenyiben s meghaljon — ki tudja hányadszor — a világégés sokezer vértanújában s mikor a tengernyi vérveszteség következtében ellankadt nemzete a haldoklás hullámvölgyébe kerül, mikor ideál nélkül marad, akkor szellemalakja megelevenedik, alakot ölt s ideáll elénk, hogy hazaszeretetének öröktüzével, hitének bizakodó erejével a már halódó magyar sziveket új életre feldobogtassa. S ha megértjük, átérezzük, hogy földi alakja az örökké élő nemzeti szellem foglalatja, a magyarság hivatásának incarnatiója, akkor feldobognak a szivek. Nézzétek büszke homlokának nemes ívelésén a legyőzhetetlenség stigmáját, nézzétek arcát: nincs rajta lemondás, nincs kétségbeesés, nincs gyáva kishitűség, csupa erő, csupa elszántság, csupa akarat; nézzétek tekintetét, hogy fúródik bele a messzi kékségen keresztül, keresztül a trianoni halálbarázdán, bele a magyar horizontba! Testvéreim és Ti Zrínyi Növendékek, Trianonnak gúzsba kötött koldusai, tudjátok-e követni ennek a sastekintetnek merész röppenését, akarjátok-e, hogy álmaitok, vágyaitok belekapcsolódjanak a szigetvári hős törhetetlen lelkűidébe, akaratotok energiái az ő vasakaratábaAkarnunk kell, hiszen minket is fajtánk keserűsége szült, mögöttünk is egy eltiport, földig alázott nemzedék áll, mely elégtételt, bosszút követel azokért, akiknek neve odasimul a hős lábaihoz, akik áttörve évszázadok korlátáit, halálban egyesültek Vele s jogot szereztek nekünk ahhoz, hogy intézetünk homlokzatára felírjuk a Zrínyi nevét s ma büszke hódolattal áldozzunk emléküknek. Büszke hódolattal, de egyúttal fájdalmas visszaemlékezéssel is, mert a szívnek ahhoz is joga van, hogy fájjon. A szív a vértől virágos harcmezőkön nemcsak diadalmas hősöket lát, hanem holtakat, bénákat, koldusokat, árvákat s özvegyeket is s amíg a múlt távlata a bánatot nem stilizálja át büszkeséggé, dicsőséggé, addig a szív nem hirdet diadalt, hanem az elválás fájó búcsúszavait suttogja fülünkbe, addig nem látja a jövő nagyszerű perspektíváját, csak a jelen fájdalmát érzi, addig nem kéri a dicsőség hervadhatatlan babérját, csak egyet kér: hagyjuk őt fájni, hagyjuk őt emlékeinek élni, mert feledni nem tud, feledni nem akar. A szobor, a sírkő, az emléktábla csak annak emlék, aki messziről néz rá, aki közelről szemléli, annak ravatal, amelyre összetört lélekkel borúi. A Zrínyi alakja nyugatvédő harcainak négy évszázadából kibontakozva, a büszkeség érzetét váltja ki belőlünk, de azoknak alakja, akiknek neveit odavéstük hősi szobrának talpazatához, még nem mosódott el, azokra még fáj a visszaemlékezés. Hogyne fájna, hiszen nagyon közel vannak hozzánk; tanár és tanítvány, parancsnok és kis kadét csak most hagyták el az intézetet felvirágozva, dalos ajakkal, derült, bizakodó lélekkel, hogy a fényt, a dalt, a színes virágot, az elírandó édes ifjúságot sohatöbbé vissza ne hozzák, hanem odadobják pazar kézzel, boldogan, azért a földért, mely még pihenőt sem adhatott nekik. Pedig, hogy rajongtak érte, hogy vágytak utána! Mikor halálra sebezve földre estek, megtört tekintetük erre szállott a magyar föld tájaira, haldokló szivükből nem az élet vágya sírt fel, hanem a hazavágyódás kielégíthetetlen érzete. Hiába ! Messze tőlünk, idegen föld borul rájuk, de szivünkben itthon vannak s bánatos emlékezetünk búsongó üzenetét rábízzuk a költöző madárra, 2*
