A Pécsi Magyar Királyi Középiskolai Tanárképzőintézeti Gróf Széchenyi István Gyakorló Reáliskola 1934-35. Tanévi Értesítője

A kétezeréves Quintus Horatius Flaccushoz

7

Mely bűnben oly termékeny volt, a század először házakat, családokat mocskolt be, s mely a földre népre áradt, a métely ép e forrásból fakadt.

Nem ily szülőknek vala sarjadéka, mely pnn vérrel festé a tengerárt.

A zord idő mi mindent tönkre juttat!

az ősökénél gyarlóbb kor hozott világra minket, hitványabb fajunkat

s nyomunkba lép még bűnösebb utód."

És mikor 23-ban dalaid első három könyve megjelent, ú jból támadtak: Augustusnak vagy a szócsöve — mondották és mondják ma is —. annak tömjénezel, akinek valójában nem egy kitüntető meghívását, ajánlatát, kérését Te. a függetlenség rajongója oly könnyedén és határozottan elhárítottad Magadtól (1. pl. sat. II. 1. II. skk.; c. IV. 13. (kr. e. 13-ban!); c. I. 6; Ep. II. 1. 244. skk.), akinek félig komoly, félig tréfás szemrehányására:

„Tudd meg, haragszom Rád, hogy költeményeidben első sorban nem velem beszélgetsz. Talán attól félsz, hogy az utókor előtt szégyenlened kell majd, hogy Nekük jó barátunk, bizalmasunk voltál?“

ezt a kitérő, de finom választ adtad:

„Mikor te, Caesar, egymagádban annyi | nagy feladatnak terhét hordozod, | Itáliát megvéded fegyveriddcl, | díszíted erkölcsökkel és javítod | törvényeiddel: vétenék bizonnyal | a köz-jó ellen, hogyha hosszasan | venném igénybe drága perceid.“ (Ep. II. 1. 1. sk.)

Később azt is Rád fogták, hogy barátoddal, Vergilinssal (ecl. i. 6. skk.) együtt nagy részed van Augustus istenítése kultuszának létrejöttében és elterjedésében (c. I. 2; III. 25; 5; IV. 5. stb.), mert nem ismerték korod közfelfogását, mely halandó embernek az augustus jelzőt hálából adta és a császárban egy sanctus-t, 5sßxi-ti;-t, Ups;-1, az istenség magasságába és közelébe felemelkedett emberfeletti lényt látott, aki „cunctos dulcedine otii pellexit"1 (Tacitus, ann. I. 2: mindenkit magához tudott vonzani a béke áldásos édességével); ezért állíthatja Seneca is (de clem. 1. 10..): „deum esse eum non tamquam iussi credimus“ (senki sem kényszerített arra, hogy istent lássak benne), azonban kizáfólag csak a császár halála után; bizonyosan tudjuk ma már, hogy sem Te, sem más római élő fejedelmet nem istenített és csak a meghaltnak adta ezt a címet, melyet különben minden római halott viselt, mikor a „di manes“ közé került (a halottak szellemei, kiket jóindulatú isteneknek képzeltek).

Miután nagy, nemzetmentő tanításaid termékeny talajba hullottak és meghozták a várva-várt gyümölcsöket, az áldásos reformokat és törvényeket, magányodban a jól végzett munka édes tudatában ismét visszatérsz régi szerelmedhez, a kedélyes csevegéshez, de nem azért, hogy — mint régen tetted — csipkelődj és gúnyolódj, hanem erkölcsi oktatással világosítsd fel az embereket. Megkomolyodtál,