A Pécsi Magyar Királyi Középiskolai Tanárképzőintézeti Gróf Széchenyi István Gyakorló Reáliskola 1933-34. Tanévi Értesítője
Iskolánk az 1933-34. tanévben
29 tottuk a hatóság karját, amely a törvény rideg betűje alapján már- már lesújtani készült, hogy szeretteink hamvait, a temetőben nyugvó ezer és ezer embertársunk maradványaival együtt, a haló por azonosságának teljes eltüntetésével, közös sírba a végenyészetnek átadja. Ránk, a mai nemzedék tagjaira hárult az a kegyeleti kötelesség, hogy ettől a megsemmisüléssel csaknem azonos sorstól elhalt tanáraink hamvait megóvjuk. Ezért vitettük ót a nekünk annyira drága poraikat, és ezért hozattuk át azt a gránitoszlopot is, amely alatt közülök eddig Péter János tanárunk aludta örök álmát, hogy immár ennek árnyékában mind a hat tanárunk örök nyugodalmot találjon. Ezeknek a földi maradványoknak az emberi lehetőség határain belül a végenyészettől való megmentése megnyitja az utat arra, hogy mindaddig, amíg a Pécsi Reáliskolai Diákszövetségnek tagjai vannak, tanáraik iránti hálájukat és kegyeletüket hamvaik iránt külsőleg is kifejezésre juttassák. Szövetségünket ugyanis ennél a lépésnél a hála és kegyelet, az erkölcsi világnak ez a két tündöklő nemes virága vezette, amelyeket az emberen kívüli élők világa nem ismer. Míg az emberrel közösen az állatok is ismerik gyermekeik irányában a szülők gondozását, aggodalmát, védelmét, önfeláldozását, addig nem található körükben a beteg, elaggott, rokkanttá vált állatoknak állattársaik részéről való támogatása. Egyedül az ember világában tűnik fel a vett jókért való hála, a szülők, elődök, jótevők, tanárok iránti szeretet. Éppen azért a Tízparancsolat, ez a több ezredéves múltú erkölcsi és jogi kódex nem ismer oly rendelkezést, amellyel a szülőket gyermekeik gondozására és nevelésére kötelezné, mert erre nincs szükség, ezt a szülők természetes ösztönük alapján megteszik, de igenis megtaláljuk a IV. parancsban a tételt: „Tiszteld atyádat és anyádat“, amiből a többi tétel: „Tiszteld elődeidet, tiszteld elöljáróidat, tiszteld oktatóidat, stb.“ következik. De még az ember világában is a természet szavát és az erkölcs követelményét párhuzamba vonva, az előbbi erősebbnek mutatkozik. Mikor Budapest határában, az egykori aquincumi temetőben ásatásokat rendeztek, feltűnt, hogy a gyermekek sírjaiban sokkal több és értékesebb tárgy feküdt a tetem mellett, mint a felnőttek sírjaiban. Jele annak, hogy a szülők jobban szeretik gyermekeiket, jobban fájlalják elmúlásukat, mint a gyermekek szüleiket. Az ember szoros világára korlátozott vonás, hogy az ember szere- tete embertársai iránt nem szűnik meg az emberi élet befejezésével, annak a halál nem vet véget, az a síron túl is fennmarad. Embertársunk elvesztése felett érzett fájdalmuk kegyeletté magasztosul. Ha- lottainknak nemcsak szellemi emlékét tartjuk tiszteletben, hanem ez a tiszteletünk kiter jed hült tetemeikre, porladó hamvaikra is. Megilletődiink, ha olyan menettel találkozunk, amely egy-egy elfáradt, előttünk esetleg teljesen ismeretlen vándortársunkat végső útjára kíséri, és szentnek tartjuk azt a helyet, ahol elhúnyt embertársunk földi maradványai nyugosznak. Rám mindenkorra megindító marad az a kép, amely Párizsban vésődött lelkembe, ahogy a legforgalmasabb utcák szédítő arányú forgatagának közepette, a koporsót szállító halottas kocsi elől mindenki — ember és jármű — tiszteletteljesen kitért és kalaplevétellel mondott Istenhozzádot az előtte teljesen ismeretlen halottnak. Csoda-e, ha most, amidőn hat felejthetetlen tanárunk új pihenő
