A Pécsi Állami Főreáliskola Értesítője az 1912-1913. tanévről

Vezér Mór: Stilisztikai jegyzetek

— 14 retorikai indulatszók, a hangfestés különféle eszközei, a zenei természetű alakzatok, mint a rím, valamint a szoros értelemben vett szóalakzatok, mint az ismétlés, szókihagyás stb. A fonétikai alakzatok általában véve a szóalakzatoknak felelnek meg, aminthogy az értelmiek viszont a gondolatalakzatoknak. Az értelmiek ugyanis a szólás értelmével színezik a beszédet sajátságos módon. Ez többféleképen történik. Vagy a kifejezés eszközeinek halmozásával, fokozásával (pleonasmus, hyperbola stb.) vagy azok korlátozásával, gyöngítésével (praeteritio, aposiopesis stb.) végül a kifejezés külső formájának átalakításával (exclo- matio, interrogatio, paradoxon, visio, irónia stb.)

K. Borinski („Deutsche Poetik“ Sammlung Göschen) a következő osztályozást ajánlja. Az első csoportba tartoznak azok az alakzatok, melyek a beszéd mozgását, hullámzását előmozdítják, fokozzák és siettetik, a másodikba pedig azok, melyek a beszéd folyását hátráltatják, csökkentik és feltartóztatják, szóval amelyek az előadás bizonyos nyugvópontjait jelölik. Az elsők a mozgásfigurák, melyek nem az egyes szavakban nyilvánulnak, hanem azok viszonyításában, fűzésében, elhelyezésében. Az utóbbiak az emfatikus (nyomatékosító) alakzatok, melyek a trópusokkal igen közeli rokonságban vannak, minthogy ezen figuráknál a szó tartalma a rendes használattól eltérő, vagy amint a mükifejezés hangzik, a szó pregnáns (terhes) értelemben használatos. (Mert a szó jelentése mintegy újjá születik.) A harmadik csoportba tartoznának a hangfigurák, amelyeket azonban az első két csoportba is beoszthatunk, mert például a szójáték az elsőbe, az anaphora a másodikba tartozik.

Vegyük ezen felosztás alapján az alakzatokat szemügyre.

Kezdjük az úgynevezett nyomatékosító, pointirozó alakzatokkal, melyeknek — mint azt már kifejtettük, — az a természete van, hogy a beszéd folyását mérséklik s bizonyos nyugvásra birják.

A legeredetibb figura, talán ősi alakzatnak is nevezhetnők, a jelző1) (epitheton = hozzátétel). Eredetileg a fogalom megkülönböztet ő jegye volt. A költészetben mint állandó jelzőt (epitheton ornans = díszítő jelző) találjuk, így fordúl elő a világirodalom legrégibb termékeiben, a biblia könyveiben, az Iliasban, az Odysseiában, a Kalevalában, a Niebelungenlied-ben stb. Az elnevezés azonban nem födi a valóságot. Mert egyáltalán nem véletlen dísz az állandó jelző, hanem meghatározott szemléltető megkülönböztetés, így kell az ilyen jelzős kifejezéseket felfogni, mint a cselszövő Odysseus, bősz Hagen, a furfangos diák. A szép jelzők kritériuma az újság és jellegzetesség. Pl.:

Hallanám dübörgő hangjait szavának.

Arany : Toldi, Előhang. *)

*) A kézikönyvek általában a képes kifejezések között tárgyalják; minthogy jó részben a szemléletesség eszközéül is szolgál mint rövid metafora.