A Pécsi Állami Főreáliskola Értesítője az 1912-1913. tanévről
Vezér Mór: Stilisztikai jegyzetek
16 — mondatokban: Az országgyűlés f. hó 20-án ülést tart. Ügyes mérlegképes könyvelőt keresek. Hol étkezik ön ? Hány kilót emel ? stb. Itt szó sem lehet szemléletességről, vagy élénkségről. A jelen idő itt nem a beszéd színezésére szolgál, hanem az első két esetben szándékot fejez ki. Az országgyűlés gyűlést szándékszik tartani, valaki ügyes, mérlegképes könyvelőt óhajtana alkalmazni. Az egyik kérdés veleje az, hogy hol szokott a kérdezett egyén étkezni, a másiké pedig, hogy hány kiló súlyt képes emelni. Mi a magyarázata hát a latin történetírók azon kedvelt szokásának, hogy elbeszéléseikben a jelen időt oly sűrűn használják a múlt helyett. így Julius Caesarnál és Liviusnál minduntalan találunk efféle mondatokat : Nostri omissis pilis gladiis rem gerunt. Repente post tergum equitatus cernitur ; cohortes alias appropinquant. Hostes terga vertunt; fugientibas equites concurrunt. Jul. Caesar. „De bello Gallico“. III. 88. c. A mieink pajzsaikat elhajítván, karddal harcolnak, hátuk mögött hirtelen lovasság tűnik fel; más csapatokhoz közelednek, az ellenség hátat fordít, a menekülőket lovasok támadj ák meg. Reichel a kérdést az ő ismeretes röviditési elméletével oldja meg. Minthogy a múlt idő egyszer már jelezve lett, szükségtelen és unalmas lenne azt únos-úntalan feltüntetni és a beszéd már praesensben folytatható. De a praesens itt voltaképen nem is jelen idő, hanem időjelleg nélküli igealak : praesens absolutum ! Szóval szükségtelen és nem gazdaságos az időt feltűntetni, ha ez magától értetődik, hanem az időjelleg nélküli igealakot vesszük elő. A nyelvtörténet kimutatta, hogy a praesens absolu- tumból keletkezett differenciálódás útján a többi idő és mód. E helyütt kell felemlítenünk az infinitivus historicust, az elbeszélő igenevet, mely az elbeszélő múlt, illetve elbeszélő jelen idő helyén szokott állani. Gyakran találkozunk vele a görögben, latinban és — a litvánban. Egyes írók, mint Julius Caesar, Livius, Sallustius és Tacitus igen kedvelik. Nagyon érdekes jelenség, hogy az igeértékét elvesztett főnévi igenév az elbeszélő múlt időjellcmével van felruházva. Az infinitivusról kimutatták, hogy az eredetileg locativus jellegű, azaz dicere = mondani eredeti jelentése mondásban van. Lássunk csak egy példát : Nostri primo integris viribus fortiter repugnare neque ullum frustra telum ex loco superiore mittere, ut quaeque pars castrorum nudata defensoribus premi videbatur, eo occurrere et auxilium ferre. Jul. Caesar „De belle Gallico“ III. 4. A mieink ujult erővel vitézül védekeznek, hiába egyetlen egy nyilat sem lőnek a magaslatról és oda rohannak és segítséget visznek, ahol a tábornak valamely része védelem hiányában szorultságban volt. Itt is, mint a praesens historicumnál, röviditési eljárással állunk szemben, amennyiben az elbeszélés elején kitett elbeszélő igealak fölöslegessé teszi annak folytonos ismétlését, ami unalmas lenne, sőt esetleg komikus hatással járna. Ezért használ később az iró időjellegüktől megfosztott ige
