A Pécsi Állami Főreáliskola Értesítője az 1911-1912. tanévről
Dr. Potoczky Lajos: Ibsen
Ibsen. Az erővel teljes Jordaens, németalföldi festőnek van a drezdai galériában egy képe, ezzel a felirattal : „Diogenes Menschen suchend“. A vászon azt a jelenetei örökíti meg, midőn (a hagyomány szerint) Diogenes, a cinikus görög bölcs, Athen piacán fényes nappal égő lámpával jelent meg, sugy járkált, keresgélt. Megkérdeztetvén pedig, hogy mit keres, igy felelt : „Embert“ ! A piaci nép képünkön is gúnyosan neveti a bölcset, de az első pillanatra szinte komikus festmény ugyancsak elmélyül, ha észrevesszük, hogy a vigyorgó arcokat rejtett vonások feltűnően hasonlóvá teszik különböző állatéhoz és — megértjük Diogenest. Ez a festmény jut eszembe, mikor e sorokban Ibsennek, a modern drámaírók filozófusának szellemi arcvonásait iparkodom — nagyjában legalább — megállapítani. Diogenes és Ibsen valamiképen közeli rokonok. Miként az ókori bölcs a nyüzsgő áradatban nem remél igazi emberre találhatni, úgy vándorol Ibsen is fáradhatatlanul a ma életének legkülönbözőbb világnézetektől tarka piacán. Minden oldaról igazságok jönnek feléje, de mikor szellemreflektorának kérlelhetetlen fényével megvilágítja őket, mintha festett hazugság-lárvákat látna maga előtt. Költőnket sokféle szempontból lehet bírálni és megítélni, mert erősen összetett jelenség, de egyéniségének uralkodó vonása kell, hogy minden, csak némileg tárgyilagos ismerőjéből a legőszintébb tiszteletet váltsa ki számára. Mélységes tisztelet illeti meg, mert az igazságot kereste. Mert önmagával és a jelen világgal elégedetlen élete minden fázisában, befelé fordult lelke összes gyötrő vajúdásai közepett, kínzó kételyei valamennyi tusájában eszmények után epedt. Mert fékezhetetlen vággyal, olthatatlan szenvedéllyel hiúnak bizonyult ábrándvilágokon keresztül, fájdalommal szétszakított i’lúziókon át ment előre az igazságot szomjuhozva.
