A Pécsi Állami Főreáliskola Értesítője az 1911-1912. tanévről
Dr. Potoczky Lajos: Ibsen
20 ellenkezőleg mindenkiben a másoktól elütő egyéni vonásokat kereste. Ha fejlettebh ízlésű ember kezébe adjuk Ibsent, aki nemcsak szemével, hanem egész énjével olvas — az fel fogja fedezni önmagában is a kifogásolt különösségeket, hangulatokat, félig tudatos lelki ösztönöket stb. Ibsen mindig emberi vonásokat tulajdonít alakjainak, sokszor stilizálva, torzítva, erősebben aláhúzva, mintegy kiemelve őket az öntudatlanság rétegeiből, de — hangozzék bár talán merészen e kijelentés — ezért nem hogy megrónánk, hanem ellenkezőleg, éppen ezen jellemvonását egyik legnagyobb jelességének tartjuk. És tehet-e Ibsen arról, ha megdöbbentően mély emberismeretével sok nem szépet vesz észre a lelkekben, ha pathologikus tüneteket, elszomorító betegségeket észlel ? Mindenesetre kissé felületes megjegyzés az, hogy túlságos kedvteléssel szerepeltet lelki betegeket. Tény, hogy 25 drámája közül 6—7-ben előfordul az őrültség, de seholsem, mint íőmotivum. Nem kell azonban felednünk, hogy régibb íróknál is bizony elég gyakran találkozunk olyanokkal, akik lelki egyensúlyukat veszítenék. A mi korunk pedig — sajnos — jóval gyengébben áll szellemi egészség dolgában, mint az előzők. Nem hagyható figyelmen kívül az a körülmény sem, hogy végül a norvégek s Ibsen mégis csak őket festi elsősorban — különösen disponáltak e tekintetben. A természeti viszonyok, éghajlatuk, a végnélküli éjszakák erősen halottak idegrendszerükre. Ibsennek és költészetének külön világa van. Itt a világítás tompított — mondja egy finomlelkü kritikusa — a napsugár sohasem ragyogó és pajzán, hanem olyan, mintha átszűrték volna színes üvegen. Mély csend honol benne, minden zizzenésnek jelentőséget adva. A tárgyak komorak és kísértetiesre nőnek. Szorongó félelemmel nézzük, hogyan játszanak velünk, szomorúan kicsiny emberekkel láthatatlan hatalmak. Bizonyos értelemben sorstragédiák az Ibsen drámái. Nem olyanok, mint a Kotzebue, Novalis és társai korában iródottak. A végzet nem külön sors-napon, pont é.fjélkor állít be, nem kísérik exotikus, hihetetlen bűnök, de azért megropogtat. A küzdő ember igazságos sorsa mellett ott látjuk a fátumot. A jelen mindig a mull és a jövő ölelkezése : de a mull nem lőlünk függ, a jövő meg kiszámíthatatlan és mindezeken felül mennyi külső viszony, körülmény bír ránk nézve elhatározó fontossággal! Van-c egyáltalán szabad akaratunk ? Ibsen a sokszor felvetett kérdésre nem válaszol határozottan, illetőleg különfélekép felel, pesszimisztikusan és kevésbbé pesszimisztikusan. Általában Ibsent a nagy kérdezőnek szokták mondani. Való igaz, hogy a végleges feleletektől őrizkedik és sohasem prédikál. Kérdez és gondol kodtat. A felelést másra bízza. Egy szellemes mondás szerint (és a szellemes mondásokban sokszor igazság is van) Ibsenben a kemény norvég merészen felveti a legnagyobb
