A Pécsi Állami Főreáliskola Értesítője az 1911-1912. tanévről

Dr. Potoczky Lajos: Ibsen

19

De nem csak arra kell vigyázni, mit mondanak alakjai, hanem elsősorban arra, mit gondolnak és arra, amit szavakkal kifejezni nem is lehet, amit sokszor szórendi finomságok sejtetnek csak, avagy különös hangsúly elhallgatás mögött hullámzik valamely érzelem végtelenül finom remegése. Dialógusai mögött félig rejtve, elemezhetetlen homályban egy másik párbeszéd folyik, az öntudat alatti világ zenéje, a titkos lélekmoccanásoké, érzésvibrációké.

Ibsen szerette ndnden nagy dolog kiformálódásának nélkülözhetetlen feltételét, azt a bizonyos „aktiv“ csendet, amelyről legújabban Maeter- link oly szépen írt. Jól érezte magát a mélységekben s a lelki élet bonctanút eddig felül nem mull művészettel tárta fel.

Ennek azonban megvan az árnyoldala is : mélysége misztikus, gyakran az érthetőség rovására, a nézőre valamiféle fárasztó nyomással hat, a rendezőre, főképen pedig a Színészre óriási feladatot ró. A színésznek, mint előadó művésznek megtagadását kívánja. Le kell mondania a hatásos pillanatok örömeinek élvezéséről, a nyelvi szépségek csillogtatásáról, a szavalásról, viszont a legteljesebb beszédtechnikát feltételezi, ezenkívül nagy intelligenciát és intuitiv erőt. (Előfordulnak nála pl. ilyen utasítások : „szemeiben meghatározhatatlan kifejezéssel!“) Ha mindezt meggondoljuk, nem csodálkozhatunk azon a kiváló német színészen, aki, mikor egy Ibsenalakítása rosszul sikerült, így fakadt ki: „Ez a bolond patikus még egész színházunkat tönkreteszi“. — Megjegyzem mellesleg, hogy egyes helyeken, így nevezetesen Düsseldorfban külön Ibsén-Verein alakult. Ennek főcélja, évkönyvének tanúsága szerint, stilszerü, lehetőleg tökéletes Ibsen-előadások bemutatása. A színészek behatóan foglalkoznak a drámákkal, esztétikai fejtegetéseket, vitatkozásokat tartanak, emellett a nagyközönséget is tájékoztatják erészben matinékén, felolvasásokon stb.

Szinészeti’ől lévén szó, felemlítek itt egy jellemző esetet a költő életéből. Nagyobb társaságban volt s többek között egy színésznővel is lalálkozott, aki a bemutatkozásnál olyasvalamit mondott, hogy köszöni a szép szerepeket s örül, hogy játszhatja őket. Ibsen sértődötten, felháborodva pattant fel s egyáltalában nem a legudvariasabb hangon, nyers határozottsággal mondotta : Éppen nem igyekeztem, hogy szerepeket írjak, hanem, hogy embereket rajzoljak.

Nem egy oldalról hangzott fel a vád Ibsen ellen, hogy személyei nagyon is egyéniek, sokszor különösek, hogy belső világukban némi eltolódás van, hogy majdnem abnormis emberek. Ez igaz. De részemről ezt nem annyira hibának, mint inkább csak az író egyik sajátosságának tartom. Ibsen egyéniség-kultusza megmagyarázza e vonást : nem vonzották a közönséges emberek, a Herdenmenschek, azok a mások agyvelejével gondolkozó, az élet malmát taposó s inkább csak létező, mint a maguk életét élő alakok (akikkel de el van árasztva társadalmunk !),

2