A Pécsi Állami Főreáliskola Értesítője az 1910-1911. tanévről
Holló Alajos: A művészi természetábrázolás fejlődése
— 27 tárgyak, különösen fák körrajzait és tagozásait is egyszerűbbé foglalják össze s ezzel az igaz látáshoz közelebb hozzák. A legújabb, úgynevezett modern korszak optikai találmányai e téren még többet nyújtanak. A Stereoskop világosan demonstrálja, hogy a plasztikus látást s a térnek érzetét főleg az emberi szem azon csodálatos berendezése adja meg, hogy a két szempontból tekintett tárgyaknak egy időben agyunkban keletkezett képében a tárgyak két oldalról nézve jelennek meg. Például, midőn két szemünkkel egy fatörzset nézünk, egyik szemnük a fatörzs mögött távoli hegyen fekvő házat is látja, a másik szemnük pedig már nem, mert a fatörzs útjában van. Könnyű már ez alapon is belátni, hogy akkor, midőn egy távoli tárgyra irányítjuk tekintetünket, viszont az előtér körrajzai lesznek kettősek, illetve bizonytalanok. Hisz mindenki észlelte már, hogy akkor, midőn egy távoli tünemény szemléletébe merült el, nem ismeri fel az előtte elsuhanó legismertebb barátját sem, és fordítva. így derült ki, hogy két szemmel való látás voltaképpen nem is ábrázolható s hogy az egy síkon való ábrázolás legtökéletesebb alakja, mondjuk a fotográfia, csupán azon oknál fogva, mert egy szempontból való látást ad vissza, csak félszemű ember látásának felel meg. Hozzávetve eme fizikai tényékhez a szemlencse minden távolsághoz szükséges alkalmazkodását, indokoltnak fogjuk találni a modern festészetnek azt a közhasznált módszerét, hogy lehetőleg egy helyet, természetesen azt, amelyiket legjobban akarunk hangsúlyozni, fessünk meg élesebben s a többi helyeken különösen a háttérben lágyan összevonva rajzoljunk. Nagyrészt ezen legutóbb kifejtett optikai igazság magyarázza meg azt is, hogy miért hatnak az igazság erejével azok a képek, amelyeken a háttér ködbe vész el. Egyszerűen azért, mert ezeknél semmi bántó és lehetetlen keménység nem zavarja fantáziánkat abban, hogy valóságnak lássa a lefestett tájat. Mikor így megállapítjuk a fejlődés főbb momentumait, nem szabad egy percre se felednünk, hogy bár a mértani, fizikai tudások nélkülözhetetlenek a művészre nézve, mégis elsajátításuk és alkalmazásuk merőben különbözik a tudományos módszerektől, mert ezen ismereteket ösztönszerű érzékké kell fejlesztenie a művésznek. Ellenkező esetben művészete ipari munkává sülyedhet. A távlattal, vagyis a térábrázolásnak tudományával szorosan összefügg a térbeillesztés egy másik kelléke: a kompozíció. Nem célunk itt a kompozíciót mint a tartalmi rész hangsúlyozásának, kiemelésének eszközét rendszeresen tárgyalni, azonban kétségtelen, hogy a kompozíció, azaz az előadott esemény alakjainak bizonyos meggondolt rendben való csoportosítása, szintén elsőrangú ábrázolási feladatnak tekinthető. Mi ennek a módja? Hogyan fejlődött ki ez? Az ókorban egymás mellé helyezték az alakokat ugyanúgy, mint a keresztény középkor kezdetén, olyformán, hogy az egyes alakok egymától
