A Pécsi Állami Főreáliskola Értesítője az 1910-1911. tanévről
Holló Alajos: A művészi természetábrázolás fejlődése
26 — megkívánt nyugalmát. Ö is, mint Mantegna, a kép nézőpontját oly alacsonyra helyezi, hogy alulról tekintve, a falon magasan elhelyezett festmény a valóság ;látszatát keltse. A kép horizontja majdnem az ember térdénél van. Ennek következménye, hogy bár tágas palota belsejét sejtjük, minden alak előre van hozva s majdnem leesik a kép széléről. Hogy ezen reprezentációs jelenet ábrázolásához az előkelő palota keretűi nagyon megfelelő, az kétségtelen, de hogy bent az íven és az oszlopokon túl mi szükség van két-három terem feltüntetésére, azt igazán csak az magyarázza meg, hogy úgy ő, mint kortársai is egész szenvedéllyel keresték az ily perspektivikus megoldások minél nagyobbszerű feltüntetését. így folytatódik ez mindaddig, amíg e probléma nincs minden ízében feldolgozva. A tájfestésben később Canaletto és sok más velencei festő, a Németalföldön hasonlóan akárhány akad, aki azután összekapcsolja az épületek távlati rajzát azok árnyékrajzának távlatával. Már a renaissance fénykorában e téma nem ingerel senkit. Ez meg van oldva s alkalmazása általános lesz egészen napjainkig. A távlati rajzolás ezen vázlatos történetéből is láthatjuk, hogy az ábrázolás fejlődésében a bonctan s a dolgok szerkezeti ismeretei mellett a távlat kifejtése mily óriási haladást jelent. Tévedés volna azt hinni, hogy a renaissance tudományos kísérleti kutatásai s a távlat terén széltében tapasztalható járatosság teljesen kimerítette a problémát. Mint később látni fogjuk, a távlat nemcsak vonalak, hanem színek és tónusok tekintetében is szinte mathematikai törvényszerűséget ad. Egyelőre a lineár távlat terén vizsgálva a haladást, ezen szempontból kell követnünk a tájfestés fejlődését. Kezdetben meglepőnek találták azt a természetességet, amelyet távol eső épületek, hegyek, fák, vizek feltüntetésénél csupán a rövidülés s a tárgyak kisebbedése révén értek el. Elegendőnek tartották, hogy ezen arányok betartásával néha talán kérkedő pontossággal megrajzoljanak minden gallyat, minden levelet, azzal a bántó keménységgel, amelyet egy kitűnő lencsével lefotografált tájkép tüntet elénk. Mindezen képeken érezzük ma már, hogy a természetes látás szempontjából abszurdumok. Ez volt nyitja a további fejlődésnek. A fizika és optika haladásával kimutatták, hogy az emberi szem egyidőben a közel és távol eső tárgyakat nem láthatja egyenlő élesen. A szemlencse igazodik a távolsághoz, épp úgy, mint a színházi látcső lencséjét igazítani kell miden távolsághoz. Ebből következik, hogy amidőn az előteret élesen kirajzoljuk, a hátteret csak elmosódott lágy vonalban adhatjuk és fordítva, midőn a középtér vagy háttér feltüntetése a célunk, az előteret kell elnagyolni. Ezek a felfedezések idézték elő azt a haladást, amely már a XVII. század végén és XV111. század elején beállott azáltal, hogy a távolabbi
