A Pécsi Állami Főreáliskola Értesítője az 1910-1911. tanévről

Holló Alajos: A művészi természetábrázolás fejlődése

— 23 —

módjait. E szükséglet elsőrangú művészi feladat volt s megteremtette a távlattant.

E pontnál meg kell állnunk egy kissé. Egyelőre csupán a vonalas ábrázolás tökéletesedéséről beszélünk s csak addig jutottunk, hogy önmagában, az egyes emberi test lerajzolásához használt ismereteket a bonctan kifejlődése, a stilizálás, idealizálás, naturalizmus mi módon gyarapította. S most áttérünk arra, hogy sok alaknak térbehelyezése, a távolabb és közelfekvő dolgokhoz való helyzeti viszonyában mily nagyszerű kutatásoknak vetette meg alapját.

Ha a művészetek fejlődésében mindent ily bizonyossággal lehetne megállapítani, mint a távlattanét, akkor hamarosan megdőlnének a céltalan filozofálások kétes eredményei. Ha oly határozottan láthatnók a többi ábrázolási kellékeknek fokozatos, rendkívül lassú és fárasztó felkutatását, egy egészen más esztétika venné kezdetét. Ha a művésztekről író, kétségtelenül nagyműveltségű embereknek sejtelmük volna arról a végtelenül lassú fejlődésről, amely az ábrázoláshoz megkívánt bíráló látásmódokat ugyanazon dolgok ezerszeres megfigyelése után is alig észrevehetően viszi előbbre, ha sejtenék azt, hogy a formák, színek, tónusok meglátásához mennyi évek szemlélődő és gyakorlati munkája szükséges, akkor bizonyosan jobban és helyesebb szempontokból értékelnék a festészetet és e téren elért vívmányait nem helyeznék a tartalmiak alá.

„A divatos, elfogadott művészi felfogás !“. Erre történik folyton hivatkozás, midőn már diadalmaskodott egy új törekvés. „Tudjuk, méltányoljuk, látjuk mi is azt, amit ti, — mondják a konzervatívek, — de nem akarjuk úgy csinálni, mert az nem művészi.“ S a vége az, hogy úgy látnak, úgy festenek, mint annakelőtte. Hát igaz, nem is oly csekélység megtámadni egy Phidiást azzal, hogy nem ismerte az emberi test összes mozdulatait s az azok kifejezéséhez szükséges bonctant, vagy példáúl a nagy fizikus festőt: Leonardo da Vincit azzal, hogy nem ismerte a tájfestés egyetlen kellékét sem; csupán annyit mondhatunk, ha Phidiás Rodin s Leonardo Corot után élt volna, mérhetetlen lángelméje még tökéletesebb alkotásokra késztette volna. Ők, a múlt nagyjai, abban a körben, amelyben működtek, ügyeltek arra, hogy semmi lehetetlent, tökéletlent ne adjanak, de ez nem jelenti azt, hogy ha bármihez nyúltak volna, mondjuk olyan témákhoz, amelyeknek feldolgozásához szükséges kellékeket a későbbi korok kutatták ki, szintén kifogástalan alkotásokat hoztak volna létre.

Távol legyen tőlünk ama vakmerőség, hogy ezzel az ő titáni nagyságukat kicsinyítsük. Elvégre ezek megállapítások s azzal, hogy megállapítjuk, miszerint Rafael a tájképi hátteret teljesen hamis színezéssel adja, éppenséggel nem kisebbítjük az ő alkotásainak becsét, sőt igaz megértését segítjük elő. Ahhoz, amit ő képein ki akart fejezni, ez nem volt lényeges.

Másrészt azonban szigorúan meg kell vizsgálnunk, meddig tart egy