A Pécsi Állami Főreáliskola Értesítője az 1910-1911. tanévről
Holló Alajos: A művészi természetábrázolás fejlődése
24 bizonyos nem látás korszaka, mert kétségtelen, hogy a már ismert eredményeket a következő nemzedékeknek kötelessége felhasználni. így példáid nem hiba, hogy az egész renaissance nem tud a tájképi háttérbe helyezni alakokat; nem hiba, ha Rembrandt még nem fest plain-air-ben ; de visszaesés az, hogy a francia Dávid, a német Cornellius akadémikus antikizáló festészetében nyomát sem látjuk mindannak, amit előtte már kikutatott a festészet, például a velenceiek színeinek vagy a flórenciek anatómiai és naturalisztikus mozdulat-megfigyeléseinek. Ezen elmélkedéseket a távlat felfedezésével kapcsolatosan említjük, csak azért, hogy rámutassunk arra, miszerint éppen nem olyan bizonyos, hogy a múlt nagyjai tényleg látták volna a festészet későbbi meglátási problémáit s csupán azért, mert azt az akkori művészi felfogás nem kultiválta, hát egyszerűen mellőzték. Éppen a távlat fejlődése világosan bizonyítja azt, hogy igenis volt idő, mikor a legmélyebben járó elmék úgy nem sejtettek bizonyos meglátásokat, mint ahogy a múlt században nem sejtették az elektromosság tüneményes fejlődését. Igaz, hogy Tizian látta a színeket, de a légtávlatot ugyan nem ismerte. Egyelőre a vonalrajz fejlődését tárgyaljuk, tehát a távlat felfedezésében is ezen kell kezdenünk, annál is inkább, mert a távlattan, épp úgy, mint a bonctan, első sorban a vonalas viszonylatokat ismerte fel. Afféle öntudatlan sejtéssel már a görögök is ábrázoltak épületrészeket, messze hátranyúló falakat, sőt tájakat, tengert, hegyeket is látunk a pompéji-i falfestményeken, de mindez csupán hozzávetőleges lemásolása a természetben látható egyenes vonalaknak minden szerkezeti összefüggés nélkül. Az antik művészet eltűnése után a keresztény művészet olyannyira dekoratív, síkon elterülő ábrázolásokkal kezdődik, hogy azon nyoma is alig található a térbehelyezésnek, sem vonalas rajz, sem plasztika útján. A bonctant az alakrajzolás és a mozgalmas cselekmények ábrázolása fejtette ki, a vonaltávlattant pedig a tájfestés hozta létre, mert hisz a térnek szemléltetésére ott volt leginkább szükség. Azért tehát ennek fejlődése világot vet a távlattan fejlődésére. Lássuk ennek kibontakozását. Minthogy az antik kultúra nyomai elpusztultak s az a pár lelet, amelyből kétségtelenül meg lehet állapítani a tájfestésben való járatosságot, csak mintegy száz éve ismeretes, kétségtelen, hogy az egész perspektíva és vele karöltve a tájfestés is a keresztény művészetből indult ki s mint önálló művészi probléma fejlődött ki. A tájfestés terén Giotto a XIV. században határozottan állást foglal a tájképi elemeknek csupán szimbólikus jelzése ellen. Nagyon kezdetleges még az ő próbálkozása, mert hisz előtte a tájkép kizárólag mint a művészi kompozíció lerázása szerepel s e hátterek fái, sziklái összerakós gyermek- játékhoz hasonlítanak inkább, mint erdőkhöz és hegyekhez. A művészi írók utasításokat adtak a festőknek, hogy töredezett felületű köveket vigyenek haza s azokat fessék le hegyek gyanánt.
