A Pécsi Állami Főreáliskola Értesítője az 1906-1907. tanévről
Vende Ernő: A szavalás művészete
mert mindenekelőtt a szavaiénak kell megértenie azt, amit másoknak tolmácsolni akar; csak úgy fogja megtalálhatni, amint már fenntebb mondtuk, a megfelelő hangot. A betanulást követi az alakítás, az ábrázolás begyakorlása, amely ismét kitartó munkát igényel. Itt is az egészről megyünk át a részekre. Tehát első sorban az egyes helyzeteket és jellemeket a maguk egészében kell felfognunk, a jellemek fövonásaival kell tisztába jönnünk és csak azután vizsgáljuk a jellemeket a különböző helyzetekben, amelybe kerültek és aszerint próbáljuk meg azokat alakítani. Az előadónak mindig elemeznie kell, hogy ki, miért, hol, mely körülmények között, micsoda érzelmek és indulatok hatása alatt beszél. Meg kell vizsgálni minden egyes gondolatot, hol kezdődik, meddig tart, hogy lélekzetét helyesen beoszthassa ; ki kell kutatnia, melyik szó a mondatban az, amelynek kiemelése, hangsúlyozása az értelmet világossá teszi és a költő gondolatát juttatja igaz kifejezésre; ügyelnie kell a pontozásra: vájjon a nyelvtani pontozás megegyezik-e az előadásbeli pontozással. Nem kell-e ennél a vesszőnél a hangot kissé leeresztenie és hosszabb szünetet tartania; a kérdőjel nem inkább felkiáltást jelez-e stb. Mindezekre és még számos más dologra ki kell terjedni figyelmének ; bele kell magát bizonyos tekintetben élnie alakjaiba, a mű szellemébe, ha a kellő hangot meg akarja találni. „Ha a szavaló képzelete vissza tud szállni az ihletnek ama forrásához, amelyből a költő merített, akkor mindig meg fogja találni teljes tisztaságában és igazságában a teremtő hevületet is“,* mely a szavaknak olyan színt, erőt és árnyalatot fog adni az előadó ajkain, amely azokat a költő lelkében inspirálta. Komoly elmélyedés és gyakorlat nélkül igazi siker és hatás lehetetlen. Nem mulaszthatjuk el, hogy e helyen melegen lelkére ne kössük, különösen a fiatal szavaiénak, a költeménynek pontos, hibátlan, kitűnő betanulását, mely alapja a jó előadásnak. Soha se álljon a szavaló addig a közönség elé, míg a versnek minden szava benne úgy szólván hússá és vérré nem vált. Első sorban vét a jó ízlés ellen és tiszteletlenséget tanúsít a művészet, a költő és a közönség iránt, aki készületlenül lép a hallgatóság elé, amely nem azért gyűlt össze, hogy az előadó akadozásán, kínlódásán bosszankodjék, hanem hogy egy költői mű szépségeit élvezze és előadásában gyönyörködjék. De ami a legfontosabb, a készü- letlenség megfosztja az előadót az alakítás szabadságától is, amennyiben másfelé köti le képzeteit. A szavaiénak előadás közben csak arra szabad gondolnia, hogyan szavaljon, a jellemet, lélekállapotot, érzelmeket hogyan fesse, nem pedig a költemény szavaira. „Az olyan szavakat, — mondja Az alakítás. A költemény betanulása. A kész illetlenség; következményei . * Georges Berr: Les trois dictions.
