A Pécsi Állami Főreáliskola Értesítője az 1906-1907. tanévről

Vende Ernő: A szavalás művészete

57 kocognak, oszlopos csarnokban sorakoznak" szavakban a sok tompa o betű. Mindezek nem puszta véletlen szüleményei, hanem költői sugal­latból eredő tudatos művészet, melynek határozott célja van, mit a sza­vaiénak fel kell ismernie és híven vissza kell adnia ; sőt a helyzetet, jelenetet, hangulatot hangjának színeivel, úgyszólván, meg kell festenie, ha igazi művészi hatást akar elérni. Itt látjuk helyénvalónak a szavaiét figyelmeztetni a vers refrénjének előadásbeli fontosságára, mint a hangulatfestés egyik leghatásosabb eszközére. A refrén, azaz a versszakvégi sor- vagy szóismétlés az „uralkodó hangulat tolmácsa“, rendesen a költeménynek, vagy a költőnek hangu­latát fejezi ki. De a refrénnek, mint versszakot bezáró gondolat vagy felkiáltásnak előadásbeli kifejezését befolyásolja mindig azon versszak­nak érzelmi és gondolati tartalma is, amelyet az berekeszt vagyis azon képzetek is, amelyek versszakonkínt "hozzá kapcsolódnak. Így tehát a szavaiénak a refrén előadásában egyrészt vissza kell tükröztetnie a költő és költemény hangulatát, de másrészt a refrént az egyes versszakok érzelmi és gondolati tartalmával is összhangzásba kell hoznia. Azért a refrén előadása nem marad az egész költeményen át egyforma, hanem simulnia kell az egész költeményhez és azon versszakhoz is, melyet befejez. Mint mikor a festő egy alapszínben annak a színnek több árnyalatával szinez. Az alaptónus adja meg a főhangulatot, a többi színek annak változatai, de együtt adják meg az egész kép hangulatát. Egy alaphangulatban megmaradni úgy, hogy annak mégis több­féle színezetét tüntessük fel, ebben van a refrén előadásának nehézsége. A kezdő szavaló a refrént vagy egészen el szokta ejteni, vagy folyton egy hangszinben adja elő, miáltal természetesen egyhangúvá, unalmassá válik. A refrén előadása is mély tanulmányt és sok gyakor­latot kíván. Gyakorlatúi ajánljuk a következő ismertebb példákat: Fiamnak. Hála isten! este van niegin’, Mával is fogyott a földi kin. Bent magános, árva gyertya ég: Kívül leskelődik a sötét. Ily soká fiacskám, mért vagy ébren ? 'Vetve ágyad puha — melegen: Kis kacsóid összetéve szépen, imádkozzál, édes gyermekem. Látod, én szegény költő vagyok: Örökül hát nem sokat hagyok; Legfölebb mocsoktalan nevet: A tömegnél hitvány érdemet. A refrén előadása.

Next

/
Thumbnails
Contents