A Pécsi Állami Főreáliskola Értesítője az 1906-1907. tanévről
Vende Ernő: A szavalás művészete
75 sen az ódák előadásánál; hangja bár mindig nyomon kövesse a költő kitörő érzelmeinek lelkes szárnyalását, de óvatos legyen, vessen számot hangja erejével, terjedelmével, előre számítsa ki, hol, mikor és menynyire kell hangjával emelkednie, mert vannak költemények, amelyekben úgy szólván folyton fokozódik az emelkedés, és ha a szavaló már az elején nekiereszti a hangját, akkor csakhamar kifogy a hangból és nem fogja tudni feljebb emelni ott, ahol a fokozást még az érzelem ereje megkívánná; ha pedig erőlködik, kiabál, bereked, ami bántó és kellemetlen. A hanggal úgy kell bánni, hogy terjedelmében sohase emelkedjünk annak határáig. — A hang bő terjedelme a lélek nagy tartalmát sejtteti, amelyet hangunkkal mind ki tudunk fejezni. Mikor az érzelem leghatalmasabb hangjait harsogjuk el, a közönségnek még akkor is éreznie kell, hogy e hang természetes, önkénytelen és mögötte mindig maradt hangunk még erősebb indulatok kifejezésére is. A szavaláshoz nem kell különös nagy terjedelmű hang; csak ismernie kell a szavaiénak hangját, előre számítsa ki az emelkedés fokozatait, és ha ennek megfelelőleg adja meg az alaphangot, hangja terjedelme kisebb körében is kifejezhet minden érzelmi fokozatot a kellő erővel. Hogy a helyes lélekzetvételnek itt nagy szerepe van, azt nem szükséges kiemelni. Az epikus költeményeknél meg kell különböztetni a leiró és elbeszélő részt a párbeszédektől. Az elbeszélés hangja általában egyszerű, nyugodt, de mindig összhangban kell lennie a tartalommal. Pl. „A walesi bárdok“ bevezető sorait: „Edward király, angol király Léptet fakó lován“ — teljes nyugodtsággal mondjuk el, a második sor ütemezésével még a ló léptetését is érzékíthetjük. A hatodik versszak ismétli a fennti két sort, azután így folytatódik: „Körötte csend, amerre ment, És néma tartomány.“ Itt valamivel lassúbb, mélyebb és halkabb lesz a hang, míg az utolsó sorba némi fájdalom is vegyül, mely mintegy sejttesse, hogy e némaság egy zsarnoki önkény által elnyomott nemzet fájdalmának kínos csöndje. A huszonhetedik versszakban elbeszéli a szavaló, hogyan haltak meg a bárdok: „Ötszáz, bizony, dalolva ment Lángsírba welszi bárd: De egy se’ tudta mondani, Hogy: éljen Eduárd.“ A szavaló hangja nyugodt, de ez nem a hideg közöny nyugalma, hanem az a lelket felemelő magasztos nyugalom, amellyel a vértanukat szoktuk dicsőíteni. A hangerősség fokozása Epikus költemények előadása.
