A Pécsi Állami Főreáliskola Értesítője az 1906-1907. tanévről
Vende Ernő: A szavalás művészete
67 IX. Hogyan kell a verset szavalni ? Ki kell-e tüntetni a szavalásban a költeménynek ritmusát, mértékét, vagy úgy kell a verset előadni, mintha az egyszerűen próza volna? A szavalás elméletének régi hagyománya megkívánja, hogy a versnek vers-voltát éreztessük a szavalásban is. A versszavalásnak ez a módja Németországból került hozzánk, ahol a múlt század elején divatos pompázó, u. u. „grand styl“ korában a weimari udvari színháznál, Goethe igazgatása alatt vált uralkodóvá és terjedt el Európa német színpadjain. Goethe a weimari színpad számára az antik művészet klasszikus szépségét állította fel követendő mintául. Színészeitől a testtartásban plasztikus nyugalmat és méltóságot, az előadásban pedig nemes választékosságot követelt, és megkívánta, hogy a színészek a verset mint verset szavalják, a ritmust és mértéket kitüntessék. Ha már a színpadon általánosan ez az elv urakodott, annál inkább megkövetelték annak betartását a szavalásban. Az a félig éneklő, félig beszélő előadásmód, a Goethe-féle u. n. „Deklamatorischer Halbgesang“, a „Klangmalerei“, „Tanz der Silben“ stb. a németeknél a szavalásnak elengedhetlen kelléke volt. Az országunkban is szereplő sok német recitátor révén nálunk is elterjedt a szavalásnak ez a módja és régibb szavalástanaink is még többnyire ezen az alapon állnak. Pedig amennyire megfelel a szavalásnak ez a módja a német Hebung- és Senkungon alapuló vers szellemének, ép annyira ellenkezik az a magyar nyelv természetével. A magyar prozódia egészen más alapon nyugszik, mint a német, tehát a magyar vers előadásának módja sem lehet az, ami a németé. Ha a német előadókat, szónokokat megfigyeljük, még prózai előadásukon is bizonyos éneklő hanghordozást fogunk észrevenni, mely a magyar fülnek mindig untató. A franczia nyelvnek is megvan a sajátos, jellegzetes dallamossága, amellyel a verset szavalják. A „chanter les vers,“ a verseknek ritmikus szavalása különösen a klasszikus darabok előadásánál a francia színpadokon még ma is járja. Vörösmarty és Bajza kritikáikban sokszor élesen kikelnek a múlt században színpadjainkon is divatozott ezen éneklő szavalás ellen. „Igen rossz tanító volna, mondja Vörösmarty*, aki a költői szavalást is mindenben és mindenütt a dal lejtéséhez kívánná idomítani; saját hellyel és törvénnyel bir ma a szavalás dalban és színészetben, noha gyakran jobb színészeink előadásában még prózai müveknél is bizonyos éneklés divatozik, mi minden esetre hibás és kerülendő . . . A bizonyos énekléstől ment és szabatos versszavalásban is valami saját, mondhatlan báj van, mely azt a próza fölött megkülönbözteti, valami könnyű folyamatosság, akadálytalan ömledezés.“ * Elméleti töredékek. Goethe hatása a szavalás művészetére. Vörösmarty, Bajza és Beöthy a ritmikus szavalásról. 5*
