A Pécsi Állami Főreáliskola Értesítője az 1906-1907. tanévről
Vende Ernő: A szavalás művészete
65 ajánljuk a szavaknak e hangszint változtató sajátságát, mert ennek figyelmen kívül hagyása gyakran az egész költemény hatását is lerontja. Említettük már, hogy a hangszin, vagyis a hangnak az érzelmek szerint való módosulása tulajdonképen fiziológiai tünete a testnek, akaratunktól független reflex-mozgás, mely az érzelemmel elválaszthatlanul kapcsolatos. A magunk beszédénél e hangszínt megadja a saját érzelmünk; de milyen más dolog az, amikor másoknak érzelmeit, indulatait kell a saját hangunkban visszatükröztetnünk! Mert míg a magunk beszédében a hangszín tudatlanul, önként jelentkezik, addig az előadó művésznél az tudatos utánzás és minden egyébtől eltekintve, épen abban van a nehézség, hogy ezen utánzásnak is teljesen természetesnek, reflexszerűnek, a tolmácsolt idegen indulattal együtt járónak kell látszania. „Itt kezdődik a művészetnek az a területe, ahol már a szabályok nem képesek bennünket útbaigazítani, de amelyen épen az előadásnak igazi varázsa nyugszik.“ „A hangárnyalat annyiféle, ahányféle az érzelem“, — mondta már Quintilianus, a hites római rétor. De, hogy melyik érzelem milyen hangot kíván, arra határozott szabályokat felállítani már lehetetlen. Amint minden egyes érzelemnek más és más hangja van, úgy egy és ugyanazon indulatnak is a különböző körülmények, helyzetek, a személyek jelleme stb. szerint ezerféle színezete lehet. Hasztalan volna az is, ha az érzelmeket leírnánk és azokat osztályoznánk. Hiába mondanék, hogy a tompa hang a búnak, az éles a szemrehányásnak, a súlyos a keservnek, haragnak, a könnyű a vidámságnak, kedélynek, a kemény a fenyegetésnek, bosszúnak, a lágy az elérzékenyülésnek, megindulásnak, a nyugodt az elbeszélésnek, vagy tanításnak, az élénk és heves az indulatoknak, a hideg a megvetésnek, az Ítéletnek, a meleg a szeretetnek és bizalomnak az alaphangja;* és hiába mennénk tovább az összes kellemes és kellemetlen érzéseken, leírván azoknak hangszínezetét, — nem érnénk el utasításainkkal semmit; azok mind puszta szavak, holt betűk maradnának. Az érzelem és indulat teljesen individuális dolog, mely a festendő- személy jellemétől, helyzetétől, nemzetiségétől, korától és még száz egyéb < körülménytől és az előadó egyéniségétől is függ. Rómeó másképen szeret, mint Göndör Sándor (Falu rossza); Othello máskép féltékeny, mint Bánk bán; Zsigmond (Kont) máskép parancsol, mint Edwárd (Walesi bárdok); az őrület másképen nyilatkozik Ágnes asszonyban, mint Kund Abigélben (Tetemre hívás) vagy Roboz Ágnesben (Kis József); a lelkifurdalás V. Lászlóban más, mint Báthori Gáborban (Vida József) vagy Júdásbán (Várady Antal, Szász Béla: Harmincz pénz) stb. — A jókedv, bánat, szerelem stb. másképen nyilvánul a magyar, mint a német legénynél, a fiatalnál, mint az öregnél, a nőnél, mint a férfiúnál stb. szóval az érzelmek, jellem, kor, faj, nemzetiség stb. szerint megszámlál* Szász Károly: A vers szavalás. 5 A hang- szinezés nehézségei. ^z indulat és az Jgyén iség.
