A Pécsi Állami Főreáliskola Értesítője az 1904-1905. tanévről
dr. Révai Sándor: Barlám és Jozafát, továbbá szent Elek legendája
— 25 — egy barlangban megtalálta Barlámot. Ettől fogva együtt szolgáltak a keresztények Istenének. Íme, ez a magyar Barlám és Jozafát-iegenda tartalma. Két nagy, egymástól határozottan elváló részre tagozódik; az első rész az indiai Buddha-míthosszal egyezik meg, míg a második nem egyéb, mint mesék és példázatok keretes gyűjteménye. Ezt a szerkezetet, ezt a beosztást nem lehet a magyar fordítónak, illetőleg átdolgozónak tulajdonítani. Mint már előbb láttuk, az első rész határozottan és kétségbe nem von- hatólag keleti, indiai eredetű, de nagy valószínűség szerint keleti forrásból fakadt a második rész is. Mindazok ugyanis, akik e színes mesékkel és tanulságos példákkal foglalkoztak, valamennyien azt vélik, hogy a mesés India adta ezeket is nyugatnak, sőt azt állítják, hogy ezen mese- és mondagyűjteménynek keretes összerakása, szerkezete is már keleti eredetű. Valamennyien azt állítják, hogy a Barlám és Jozafát legendájához fűződő példák messze keletről jőve jutottak ama számos nemzetközi mese- és mondatárgy közé, melyek — mint Katona mondja,24) — mind megannyi híd a kelet és nyugat nagy irodalmaihoz, s amelyeknek élénk csereforgalmából a mi szerényebb középkori kolostori íróink is bőven szemelgettek. Mint említve volt, e példázatok egy része átment a Bőd-kódexbe és a Lobkowitz-kódexbe is, meg a Haller-féle Hármas Istoriába, de szívesen beleszőtték e példákat beszédeikbe Laskai Gsvát (Osvaldus de Laskó) és Temesvári Pelbárt is.25) Ezeket a példákat a szónokok nem tisztán mulattató szándékkal vették fel beszédeikbe; céljuk első sorban az volt, hogy e beleszőtt darabok épületes tanulságaival az ég felé kalauzoljanak ; mindamellett azonban azt is célozták akkor, midőn szónoklataikat ezekkel a példákkal tarkították, hogy eme, néha bizony nagyon is földi képekkel ébren tartsák, serkentgessék a szundikáló hallgatóságot, vagy a kolostori cellákban olvasgató és másolgató jámbor húgokat.26) El is terjedtek e szép példák széliében, jobban, mint maga a legenda. Merítettek belőlök sokan Bocacciotól és Hans Sachstól kezdve Herderig és Gregussig. Mint az imént már láttuk, nem egészen a jámbor magyar átdolgozó érdeme, hogy tárgya fölött teljesen uralkodott, s hogy a különálló két nagy részre szakadó munka kompozíciója mégis eléggé egységes és kerekded, nem az ő érdeme a példák és mesék szépen összefűződő láncolata, mert ő az egységes és meglehetősen kerekded szerkezetet készen találta forrásában, Jacobus de Voragine aranykönyvében, a Legenda Sanctorumban. A magyar átdolgozó nem sokat változtatott az eredeti latin szövegen fordítás, illetőleg átdolgozás közben. Meghagyta a készen kapott, eredeti szerkezetet, a latin legenda beosztását; az ő érdeme az, hogy a szép legendát szépen és a tartalomhoz méltóan adta magyarul. Ez a legenda is, mint a legendák legtöbbje, a lemondást, az önmeg-
