A Pécsi Állami Főreáliskola Értesítője az 1904-1905. tanévről
dr. Révai Sándor: Barlám és Jozafát, továbbá szent Elek legendája
— 20 — valahogyan Jozafát történetét, felöltözött kereskedőnek, elment a királyfi „ofmestöréhez“15) s mondá: „En mikoron kereskődő embőr legek: uallok eg el adó draga köuet: méh kő az uakoknak uilagot ad: az siketőknek hallást: az némáknak zolasth: es az tudatlanoknak bölcessegőth: uig be azért engő- meth az kyralnak fyahoz: es ez draga kőueth neky adom“. Az udvarmester azonban szerette volna előbb a drágakövet látni. De mikor Bariéin azt mondta, hogy e követ csak tiszta életű ember láthatja meg a maga veszte nélkül, bejutott a királyfihoz, aki nagy tisztességgel látta magánál a keresztény szerzetest. Megdicsérte ezért Barlám a királyfit; magasztalta azért, hogy az ő „kyuől ielőnő kysdedsegevel“16) nem törődve, nagy tisztességgel fogadta az ismeretlent. Eme szavait a remete a következő szép példázattal magyarázta meg: Volt egyszer egy hatalmas király, aki, ha útközben szakadozott ruhájú s hervadt arcú emberekkel találkozott, leszálla aranyos szekeréből, lábaikhoz borult, majd átölelvén őket, csókjaival borítá a szegényeket. A kísérők meg- botránkoztak ezen, de nem merték uroknak megmondani, hogy ez fényes állásához sehogy sem ülik. Megkérték tehát a királynak egyik atyjafiát, hogy az szól(on neki. Ez aztán szóvá is tette az ügyet. Szokása volt pedig ennek a királynak, hogy ha valakit halálra ítélt, a kivégzendőnek ajtaja elé állítá a hóhért trombitával. Elküldé tehát hóhérját este, hogy trombitáljon annak a bizonyos rokonának kapujában, aki őt leereszkedéseért megfeddi vala. Mikor a kürt szava felharsant, nagyon megrémült a szegény udvari ember, egész éjjel nem nyughatott, végrendeletet tőn és reggel gyászruhába öltözködvén, feleségével és gyermekeivel a király elé járult.17) Kit a király balgatagnak nevezett, mert atyjafiának pribékjétől olyan nagyon megrettent, bár mit sem vétett a király ellen. Mennyivel inkább kell tehát valamennyiünk közös Urától, az Istentől rettegnünk, aki ellen anny t és oly gyakorta vétkezünk s akinek poroszlói, azaz az angyalok, egykoron majd az ítélő bírónak rettenetes eljövetelét fogják hirdetni a holtakat is feltámasztó kürtnek riadásával. Csináltatott eközben a király négy ládát. Kettőt ezek közül kívülről arannyal húzatott be, belsejöket azonban holt emberek dohos tetemeivel tömeté meg. Kettőt pedig, melyek drága gyöngyökkel voltak tele, kívülről daróccal vonatott be. Erre behívatta azokat a főembereket, akik az ő atyjafiát ellene feltüzelték; megkérdezte tőlük, vájjon melyik ládákat becsülik többre? Azok az aranyosakat ítélték becseseknek. Erre aztán kinyittatá az aranyos ládákat s tartalmokat megmutatván, azt mondá, hogy eme ládák azon emberekhez hasonlatosak, akik ugyan drága ruhákba öltözködnek, de szívök-lelkök tele van a sokféle bűn undok dohosságával. Majd felnyittatá a szőrposztóval behúzott ládákat, melyeket a tiszteletreméltó, jámbor szegényekhez hasonlított.18) Ezt a példázatot elmondván, Barlám megdicsérte a királyi ifjút, hogy őt hitvány öltözete ellenére is jól fogadta, majd pedig elkezdett „Nag edös predicacioth tenny“ a világnak teremtéséről, a bűnbeesésről, a megváltásról,
