A Pécsi Állami Főreáliskola Értesítője az 1904-1905. tanévről
dr. Révai Sándor: Barlám és Jozafát, továbbá szent Elek legendája
— 17 — indult fejlődésnek, vagy ha azt legalább minduntalan vissza nem vetik, nálunk is bízvást gazdagabb virágzásra jut a középkori regényes költészet vallásos ága.“12) A magyar Barlám és Jozafát-legenda fordítója, mint különben a legtöbb kolostori legendaírónk, az Aurea Legendából, Jacobus de Voragine híresneves könyvéből merített. (Ez a legenda a Graesse-féle kiadásban 180.. a hagenaui 1516-ban készült kiadásban pedig a 175. fejezetben van meg) Az eredeti átdolgozás, sajnos, nincsen meg; hanem annak csupán egy, nyilván későbbi másolata. Ez is csak egy példányban, a Kazinczyról nevezett kódex I. részében, a 83—136. lapon van feljegyezve a késő unokák számára s 1526-ban, épen a mohácsi veszedelem gyászos esztendejében készült.13) Volf György a Nyeloeniléktár VI. kötetéhez írt előszavában kétségtelenül bebizonyíja azt, hogy a Kazinczy-kódexet és így a Barlám és Jozafát legendáját is szent Ferenc rendjének szerzetesei írták le. Egyebek közt az bizonyítja e körülményt legjobban, hogy az első rész leírója a szent Margit élete befejeztekor Jézuson és Márián kívül szent Ferenchez is fohászkodik. Ezzel végzi ugyanis boldog Margit életét: „ihs, maria, zent ferenc.“ Ugyancsak Volf György bizonyosnak mondja azt is, hogy a másolók a könyvet apácáknak szánták. Bizonyos a dolog abból a körülményből, hogy az írók olvasóikat „húgaim“-nak szólítják, „szíízek“-nek, „Krisztus jegyesi“-nek nevezik s az első rész leírója arra serkenti olvasóit, hogy tiszteljék szent Jeromost s tartsák annak képét „cellájukéban. Hogy a Kazinczy-kódex nem eredeti átdolgozás, hanem másolás, azt Volf György igen helyesen abból következtette, hogy több helyütt a vigyázatlan leírásból vagy a szöveg meg nem értéséből származó törlés és íráshiba van benne. Ezt a könyvet a másoló szerzetesek nyilván valamelyik honi, klarisszák lakta kolostor számára készítették. A klarisszák, kiket szürkésfehér öltözetükről fehér apácáknak is neveztek, szent Ferenc szabályai szerint éltek, tehát rendjük a franciskánus férfi-szerzetnek volt testvére. Abban az időben pedig szokásban volt, hogy férfiszerzetesek látták el lelki táplálékkal, épületes olvasmányokkal s az áhitatoskodás gyakorlására szükséges szerkönyvekkel a Krisztust ugyanabban a szerzetben szolgáló húgaikat. A férfiak természetesen mégis csak jobban értettek a betűvetés mesterségéhez, mint a nők különösen a régi világban; meg azután az apácák idejét annyira igénybe vette a sok és terhes önsanyargatás, a buzgó zsolozsmázás, áhitatos elmélkedés és a temérdek házi gond, hogy bizony csak elvétve és kevesen nyúlhattak a tollhoz, mint Sövényházi Márta és 'Sáskái Lea. A fordító és másoló szerzetesek az olvasmányok, főleg a legendák közül bizonyosan azokat választották, amelyek legalkalmasabbak voltak arra, hogy míg egyrészt jámbor húgaikat gyönyörködtetik, addig másrészt Jézus jegyeseit az állhatatosságban megerősítsék, a további, hosszas és kitartó küzdelemre felbátorítsák s a világ hiúságának megvetésére s a test féktelen vágyainak leküzdésére fellelkesítsék.
