A Pécsi Állami Főreáliskola Értesítője az 1904-1905. tanévről
dr. Révai Sándor: Barlám és Jozafát, továbbá szent Elek legendája
18 Erre a célra pedig keresve sem találhattak volna alkalmasabb olvasmányt, mint Barlárn és Jozafát történetét, melynek foglalata a következő: A „közönségös lndiá“-nak hatalmas királya, Avennír, nagyon megharagudott, mert egész országában nagyon elszaporodtak a keresztény szerzetesek és remeték. Azért is a keresztényeket, jelesen a szerzeteseket nagyon háborgatja vala. Történt eközben, hogy a királyi udvar első tisztje is kereszténnyé lön s a pusztába vonult vissza remetéskedni. A király azonban visszahozatta, de miután látta, hogy a főember nem akar megválni az új vallástól, elűzte őt királyi színe elől. Ebben az időben a királynak fia született, kinek is Jozafát nevet adtak. Összegyűjté ekkor a király egész népét, hogy az újszülöttért mutasson be áldozatokat a hazai isteneknek; meghívott ötven „egbe néző“ (égbe néző) bölcset is, hogy azok jövendöljék meg a gyermek sorsát. A bölcsek igen szép és nagyon fényes jövendőt jósoltak a kisded királyfinak ; de egyik, aki pedig a legbölcsebb volt, azt jövendölte, hogy a gyermek nem atyja birodalmában fog uralkodni, hanem hasonlíthatatlanul jobb országban, mert a keresztény hitnek leszen egyik legkiválóbb tisztelője. Meghallván ezt a király, szörnyen megrémült. Rakatott aztán egy igen szép palotát, a gyermeket a palotában helyezte el, szerzett mellé számos nemes ifjat, kiknek a gyermeknek keile szolgálniok. Megparancsolá az ifjaknak, hogy a gyermek előtt se a kórságot, se a vénséget, se a halált, se pediglen a szegénységet ne említsék, se más egyebet, ami a királyi vérnek bármi szomorúságot is okozhatna. Azon legyenek, hogy a királyfi csak az örömet ismerje meg, a jövendőről pedig mit se halljon. Egyben megtiltotta Krisztus nevének említését is. Volt a királynak egy hűséges vitéze, titkon keresztény, aki egyszer a királlyal elment vadászni. Vadászat közben a vitéz egy emberre akadt, aki „az v lababa bestietul megh sertetletőt uala.“14) Ez a sebesült ember kérte a vitézt, hogy vetesse fel, vitesse házához és viselje gondját, hátha még visszaszolgálhatja neki idővel jóságát. Kinek mondá a vitéz: „En tegódet örömest fel uetetlek: de mibe haznalhatnal enneköm: nem gondolhatom“. Mire a szegény ember így felelt: „En bezednek uruosa uagok: ha ualaky azerth: bezedel megh bantat- tatik alkolmas uruossagot tudok v neky adnom“. A vitéz mit sem adott ugyan a szegény sebesült ember szavára, mindazonáltal haza vitte és otthon ápolta. Nemsokára az „uduar liazugy“ beárulták a keresztény vitézt a királynál; azt mondták róla, hogy a koronára vágyik. Hogy pedig a király tényleg megbizonyosodjék vitéze hűtlenségéről, azt javasolták neki az irigyek, hogy hívassa titkon magához a keresztény udvari embert s mondja, hogy megúnta az ország igazgatását, lemond a trónról, felölti a szerzetesek daróc kámzsáját s elvonul
