A Pécsi Állami Főreáliskola Értesítője az 1904-1905. tanévről

dr. Révai Sándor: Barlám és Jozafát, továbbá szent Elek legendája

— 16 —

egy svéd népkönyvbe. Vannak, akik azt állítják, hogy a lengyel és cseh fordítások is német forrásból erednek.

De eljutott Barlám és Jozafát legendája az angolokhoz és Németalföldre, sőt egy hitterjesztő lefordította a Philippini-szigeteken élő tagálok nyelvére is.8)

Magyar nyelven a Kazinczy-kódex őrizte meg számunkra a teljes legendát, egyes töredékeit pedig — a példák egy részét — a Kazinczy- kódexen kívül a Bod-kodex meg a Lob ke, witz-kódex és Haller János „Hármas Jstoriá“-\&mk második része, a „Példabeszédek“, mely nem más, mint a Gesta ílomanorumnak fordítása.9)

Hogy mi volt e szent történet közkedveltségének és így általános elterjedésének az oka, azt nem nehéz kitalálni. Szebb volt, színesebb volt, lehet mondani, minden tekintetben, mint a többi legenda. Már szerkezete is sokkal kerekdedebb, jóval egységesebb volt, mint a többi legendáé, a számos közbeszúrt példa ellenére is. Tárgya is elég vonzó, olyan, mely az oktatás mellett gyönyörködtette is az olvasót és hallgatót. A keresztes hadak alkalmával nyugat is megismerkedett a színes keleti mesékkel és változatos tárgyakkal s a feléledt romantikus szellem még a vallásos, sőt kolostori irodalom terén is megkövetelte a mesést és felkarolta a kalandost.

Bár a Barlám és Jozafát legendájának bevallott célja tisztán oktatás, a világ örömeiről való lemondásra, az aszkezisre való buzdítás volt, mindamellett annak a kornak az emberei, még a kolostori cellák jámbor lakói is, szívesen vették, ha olvasás közben nemcsak okultak és felbuzdultak, hanem egyúttal gyönyörködtek is.

Valóságos regény már ez a legenda, „regény, de vallásos regény; szerelemről szól, de Isten szerelméről; sok vér ontatik benne, de mártírok vére.“10)

„A legendák ismert eszmevilágában mozog ugyan, — mondja Beöthy11) — mártírjaival és varázslóival, hitvitáival és diadalmaival: mindazonáltal új, tetszetősebb hang üti meg benne füleinket. Páratlan amazok közt leleményessége, elbeszélésének frissessége és különösen dialógjainak élénksége.“

A szomszéd népnél, a németnél, már a XIII. században olvassák nemzeti nyelven ezt a legendát, hozzánk azonban csak később jutott, csak a XV. század vége felé, vagy a XVI. század elején.

Nálunk is nagyon kedvelték akkortájt az efféle romantikus történeteket. Kolostori irodalmunknak eléggé gyér emlékeiből is arra következtethetünk, hogy szerzetes íróink ízlésének nagyon tetszettek az ilyen romantikus legendák és históriák. Hisz a legendák közül ekkor már inkább csak a színesebbeket, a példák közül a mulattatóbbakat válogatják ki, fordítgatják és másolják. Valóban feltűnő az efféle regényes tárgyak sűrűbb előfordulása abban a csekély töredékben, ami a mohácsi veszedelem előtti nemzeti irodalmunkból fennmaradt. Okát ennek Katona Lajos a következőkben adja: „Nemzetünk a maga ősműveltsége heterogén törzsébe épp akkor oltotta be a kereszténységet, mikor nyugaton ez a szellem (t. i. a romantikus szellem) a delelő pontján állott. Ha mostoha körülmények csakhamar útját nem állják a szépen meg-