A Pécsi Állami Főreáliskola Értesítője az 1904-1905. tanévről

dr. Révai Sándor: Barlám és Jozafát, továbbá szent Elek legendája

— 13 —

Más alkalommal a déli kapun keresztül ment ki a városból. Alig mentek azonban néhány száz lépést, az út porában egy láztól kínzott, már csak alig-alig pihegő beteget látott fetrengeni.

— Ki ez, — kérdi most kocsisától, — aki itt hever porral, piszokkal fedve az útfélen ? Nincs-e háza, ápoló híve ?

— Ez lázbeteg, —- mondja a kocsis.

— Tehát az egészség csak álom, — szól a királyfi. Hogy találna az ember a vigasságban élvezetet, ha tudja, hogy az öröm után ilyen rettenetes baj következhetik. Annyit sem ér az ember teste, mint a parányi esőcsepp. Élvezhetek-e legkisebb örömet is e földön? Hajts vissza!

Harmadszor a nyugoti kapun hajtatott ki. Ekkor meg egy takaróval borított hullát pillantott meg. A holttest körül mellüket verő, hajukat tépő barátok jajveszékeltek.

— Hát ez mi ?

— Ez, uram, — szól a kocsis, — holttest. Ily^n állapotba jutunk valamennyien, ha az élet elhagyja testünket.

A királyfi a halál természetes következményeinek borzasztó képét látva, szomorúan így kiált fel:

— Jaj néked, ifjúság, melyet az aggkor olyan hamar elrabol! Jaj néked egészség, melyet annyi kór és nyavalya pusztít! Jaj a múlandó életnek, mely csak ily rövid ideig a mi birtokunk! Miért is van öregség, miért is van betegség és miért a halál ? Forduljunk vissza, hadd gondolkodjam, miként győzhetném le ezt a három ellenséget, miként tudnánk tőlük megszabadulni!

Igen sokáig nem mozdult ki ezután a királyfi palotájából. Otthon ült, magába zárkózott, folyton a látottak fölött elmélkedett. Végre negyedszer is elindult. Most az éjszaki kapun hajtatott ki. Ekkor egy szőrkámzsába öltözött, kezében alamizsnagyüjtő tányért tartó kolduló barátot látott. A szerzetes nagy lelki nyugalommal, megelégedetten ült, tekintetét a földre szegezte.

— Ki ez? — kérdé a királyfi.

— Ez remete, — felelte a szolga, — aki lemondott a világ minden öröméről, a test minden élvezetéről; magamagát kínozza, gyötri, hogy legyőzze önmagát. Vágyainak féket szabva, felülemelkedik az emberi élet nyomorúságán ; lelke és szíve nyugodt, nincs öröme, de nincsen búja, nincsen baja sem. Minden idejét elmélkedéssel tölti, Isten szentje, aki irigység és szenvedély nélkül jár alamizsnát kéregetni.

— Helyesen mondtad, — felel Buddha. A remeteséget a bölcsek nagyra tartották mindig. Ez az élet lesz az én menedékem, de más teremtményeké is. Ez az élet vezet majd bennünket az igazi életre, a valódi boldogságba, a halhatatlanságba.

Hazatérve elhatározta, hogy ő is remeteéletet kezd. Atyja azonban nem akar erről hallani sem. Erre titkon elhagyja atyja palotáját, levágja haját, sárga vezeklő ruhát ölt, visszavonul a rengetegbe, éhséget és szomjúságot, hideget és meleget, vihart és esőt egyaránt tűrve, elmélkedik.