A Pécsi Állami Főreáliskola Értesítője az 1904-1905. tanévről

dr. Révai Sándor: Barlám és Jozafát, továbbá szent Elek legendája

— 14 —

Jön azonban a bűn, a szerelem ördöge, Mára. Megkísérti a királyfit. Fölidézi a bűnös szerelmet, a gondokat és a szenvedélyeket, az éhséget, szomjúságot, a dicsőséget és gazdagságot, hogy a rengetegből kicsalják Buddhát. De ő állhatatosan kitart, legyőzi a kisértéseket, felvilágosul, belát minden lény mélyébe.

íme, ez a Buddba-monda magja.3)

Ez a monda mind szélesebb és szélesebb körben terjedt el. Eljutott keresztények lakta helyekre is, ahol aztán idő folytán lassan-lassan átalakult.

Arra, hogy keresztény legendává alakuljon át, különben is nagyon alkalmas volt. A világ Buddha vallásának tanítása szerint is épen úgy, mint a keresztény világnézet szerint, a siralomnak völgye csupán. Buddha is tanítja azt, hogy ezen a világon minden csak megvetendő hiúság; a vagyon és kincs veszendő; a fény és dicsőség múlandó; a szerencse változandó; minden élő lény a világon alá van vetve a fájdalomnak, a nyavalyáknak. Nem szabad a testet, a lélek kínzó hóhérját elkényeztetni. Szakítani kell a hiú világgal, akkor eljutunk a nyugalom, a boldogság élvezetére.

Mindezt a kereszténység is tanította.

Nem nagyon sok átalakítás kellett, hogy a pogány Buddha-monda keresztény legenda alakjában jelenjék meg. Nem is történt rajta sok változtatás.

Változott a személyek, a helyek neve; egyet-mást elhagytak, itt-ott hozzá- toldottak, kiegészítették. Azonban a legenda, illetőleg monda lényege és célja: a pusztai remeteélet dicsérete és az arra való buzdítás, megmaradt.

Ám úgy tetszik, hogy eme toldások és kiegészítések jó része is még keleti, indiai eredetű. A monda a legnagyobb valószínűség szerint már ilyen, részben kiegészített alakban jutott el Szíriába, ott hallhatta azt a Szíriái származású damaszkusi szent János, aki, mint régebben sokan hitték, először foglalta írásba ezt a legendát.

Ugyanis a Migne-féle Patrologia görög folyama 96. kötetében (col. 859. c. sqq.) feljegyzett legendát, a szent Barlám és Jozafát legendáját, a régiek általában damaszkusi szent Jánosnak tulajdonították, akinek „némely jámbor, Ethiopia belsejébe (azaz Indiába) való emberek hitelre méltó írások után beszélték volna el azt“.4)

így tehát a legenda görög nyelven már a VIII. században megvolt.

Némelyek azonban azt tartották, hogy nem szent János, hanem a pápák történetének megírója, Anastasius Bibliothecarhis bencés rendi apát, volt a legenda szerzője.5)

Midőn az újabb időben Beái, Laboulaye és Liebrecht Félix felfedezték, hogy a legenda a Buddha-mondával sokban és lényegesen egyezik, (ő előttük ugyan már egy XVI. századi portugál író, Biogo do Couto, is Buddha életrajzára ismert e legendában) Liebrecht kétségbe vonta damaszkusi szent János szerzőségét. Szerinte ezt a legendát valamely szíriai származású görög készítette Egyptomban. Müller Miksa azonban, a mesék vándorlásáról elmélkedvén,