A Pécsi Állami Főreáliskola Értesítője az 1904-1905. tanévről

dr. Révai Sándor: Barlám és Jozafát, továbbá szent Elek legendája

á vértanúk hősi halálmegvetéséről s a szentek meg hitvallók keserűséggel és lemondásokkal teli életének megható történetéről szóló könyvekhez.

Innen van aztán, hogy a klastromi írók kapva-kaptak a középkori vallásos, vagy inkább csak épületes irodalom minél romantikusabb termékein.

„Az aszkéta-élet á tál amúgy is felcsigázott képzelődés kalandos csapon- gásának kedveztek e bizarr alkotások exotikus képei és extatikus látomásai. Azt alig sejtették a jámbor írók közül kivált a későbbiek, még kevésbbé gyanították pedig az ilyenekben gyönyörködő olvasók, hogy ez irodalomnak nem egy műve az antik pogányság hanyatló korának az utószülötte: az alexandriai műveltség keletet nyugattal egybekapcsoló romantikájának a megkésett örököse.“2)

Messze Keleten, Indiában keletkezett a Barlám és Jozafát legendája is, s eredetileg nem volt más, mint ama számos mondák egyike, melyek Buddha királyfiról, a róla elnevezett vallás megalapítójáról, szólnak.

A buddhisták egyik szent könyve, a Lalitaoisztára, beszéli Kapilaoisztu királyának, a Gótama (vagy Gautama) nemzetségből és a Sakják előkelő családjából származó Cuddhodanának és Majedivinek fiáról, Sziddhártháról (más néven Sakjaszinha = a Sakja család oroszlánja, Sakjamuni = Sakja- törzsbeli remete, későbbi néven Buddha = a felvilágosodott), hogy születése után néhány napra a papok megjósolták, hogy mi lesz a sorsa és a hivatása. A jóslat szerint ugyanis négy dolog: egy öreg, egy beteg, egy halott és egy kolduló szerzetes látása megutáltatja vele a világ örömeit és a pusztába visszavonulva remetéskedni fog.

A király szörnyen megrémült eme jóslat hallatára s hogy fiát megóvja az említeti négy dolog látásától, fényes palotákat, ékes tündérkerteket készíttetett neki s már tizenhat éves korában megházasította. Fény, pompa és gyönyörűség közepette élt a királyfi huszonkilenc éves koráig.

Ekkor azonban kikocsizott fényes kertjéből, s amint a város keleti kapuján átment, útközben egy jómagával tehetetlen, kopasz, reszkető tagú, meggörnyedt hátú, kiaszott és ráncos képű embert látott.

— Ki ez? — kérdi a szolgát.

— Ez egy öreg ember.

— Mi baja van? — kérdi tovább az ifjú — s vájjon csak ő ilyen-e vagy egész családja ?

Erre a szolga elmondja, hogy az aggkor mindenkinek közös sorsa. Mikor az ember megvénül, érzékei eltompulnak, ereje kimerül, színe elhalványul, alakja megtörik, lélekzete elfullad, gyomra nem emészt rendesen, minduntalan mások gyámolítására szorul, szava merő keserűség és panasz. Olyan az agg, mint a korhadó, dőlt fa, mint a törött szekér.

— Jaj nekem, — szól az ifjú szomorúan, — ha valamennyien ennek a sorsnak nézünk elébe! Miért vagyunk büszkék az aranyos ifjúságra; mit ér az öröm és a boldogság, ha egyszer mégis meg kell öregedni ? Forduljunk vissza!