A Pécsi Állami Főreáliskola Értesítője az 1901-1902. tanévről
dr. Kálmán Miksa: Dischka Győző emlékezete
— 9 — Ez a puritán férfiú, ki ruházatában, fellépésében, modorában a megtestesült szerénység, valóságos szürke ember volt, egy tekintetben mérhetetlenül hiú volt: a gondjaira bízott iskola tekintetében. Minden gondolata és cselekedete oda irányult, hogy a pécsi főreáliskola minél díszesebb helyet foglaljon el a hasonló intézetek sorában. Figyelemmel kisérte a helyi sajtót s ha esetleg a főreáliskolára vonatkozó téves közlemény jelent meg, sietett azt hiteles adatokkal megczáfolni, vagy megczáfoltatni. Még a betegágyán sem hagyta ezt abba. Egy héttel halála előtt történt, hogy a Pécsi Napló vezérczikket közölt, melyben a megboldogult animositást látott iskolánk iránt. Legott a czikk olvasása után magához hivatta e sorok Íróját és lelkemre kötötte, hogy czáfoljam meg a czikket, a mit „Milyen középiskola kell Pécsnek?“ czimü, ugyanott megjelent vezérczikkel a legnagyobb készséggel meg is tettem. Ugyancsak efajta hiúságból volt a megboldogult mindig azon, hogy a főreáliskola nyilvános ünnepélyei mentül fényesebbek, mentül látogatottabbak legyenek. Ebbéli fáradozását a legnagyobb siker koronázta: valahányszor iskolánk iinnepélylyel a nyilvánosság elé lépett, mindannyiszor előkelő és nagyszámú közönséget vonzott. Ez a jeles tulajdonság — hiszen ilyen hiúság nem mondható hibának, hanem ellenkezőleg dicső qualitásnak — volt tetteinek szabályozó rugója. Ebből a tulajdonságából kifolyólag korholta szüntelenül a resteket és fegyelmezte a rakonczátlanokat, de ép oly energiával támogatta a szorgalmasakat és jóviseletiieket és nem egy szegényért ő fizette meg a beiratási dijat. Figyelemmel kisérte az iskoláját elhagyott volt tanítványainak további életpályáját is, s ő volt az első, ki esetleges sikereiknek szive mélyéből örvendett. Valaminthogy igen jól esett neki, ha ezek sem feledkeztek meg róla, s egy volt tanítványának a látogatása hosszabb időre tudta őt jókedvre hangolni. Szép szavakkal fejtette ki ezt a boldogult azon alkalomkor, mikor 1892. decz. 22-én, Győző napján, az intézetbeli ifjúság ünnepélyt rendezett, hogy tisztelve szeretett igazgatójának 10 éves jubileumát megülje. „Egyet tudok és arról biztosíthatom önöket — így szólt egyebek közt az ünnepelt — hogy azon tiz év leforgása alatt, melyet az igazgatói széken töltöttem, soha egy pillanat el nem múlott, melyet nem iparkodtam volna szivem és lelkem minden erejéből a tanuló ifjúság érdekeinek javára felhasználni. A munkaszeretetei, a kötelességtudást, a pontosságot, de főképen a rendszeretetet ápolni és fokozni mindenkor legodaadóbb és lankadatlan gondoskodásom tárgyát képezte, és ez továbbra is föladatom leend. Ezen törekvésemben soha munkát, fáradságot, erőt, sőt egészségemet sem kiméltem, hogy az önök boldogságát elősegítsem. Arra a kérdésre pedig, hogy volt-e fáradozásomnak gyümölcse, megfelelek, midőn határozottan kijelentem, hogy igenis volt és van. De azért önhittség, önámitás, nagyfokú hálátlanság volna, ha ezt a sikert a magam érdemei-