A Pécsi Állami Főreáliskola Értesítője az 1898-99. tanévről
Emlékbeszéd Erzsébet királyné felett. Tartotta Gallovich János tanár az 1898. évi szeptember 23-án rendezett gyászünnepélyen
— 8 — anyagi és szellemi támogatásával bízott meg s a ki e megbízatásnak szívvel-lélekkcl megfelelt. A jótékonyságnak ezen földön élő angyalait, az emberiség haladásának és jóllétének ily lelkes apostolait szívébe zárja a nemzet. Jelenleg már alig van emberbaráti intézetünk, melyet fejedelmi módon ne segített volna; sorra látogatta jótékony intézeteinket s a hozzá folyamodókat jó szíve soha nem engedte távozni segély és vigasz nélkül. A hol a nyomort és szerencsétlenséget enyhíteni kellett, ott csendben, senkitől észre nem véve megjelent nyomban, s az öröm, remény és megelégedés váltotta fel az ínséget, gyászt és szomorúságot. — Az Eg áldása nem is maradt cl róla. Felséges férje, kit a családi élet boldogságával Európa legirigyeltebb uralkodójává tett s gyermekei, kiket maga nevelt, kik fölött maga őrködött, a legnagyobb odaadással csüggöttek rajta, népe pedig rajongó szeretettel vette őt körül. Azonban mind ez nem óvhatta meg őt a keserű csapásoktól. A kérlelhetlen sors csak elvétve szokta az élet örömeit zavartalanul nyújtani; a kedélyünket éltető örömet legtöbbször a fájdalom, bánat és kétségbeesés napjai szokták követni. Hogy a halandó ember élete az öröm és szomorúság, a boldogság és fájdalom változó jeleneteiből áll, neki is érezni kellett; a keserű megpróbáltatások során neki is át kellett mennie. Egy anya szivén alig ült több bánat, mint az övén. Épen édes hazánk földén, érte rajongó nemzete körében időzött, midőn első gyermeke, Zsófia főlierczegnő, Bécsben veszélyesen megbetegedett. Az aggódó édes anyának az Ég még megengedte azon vigasztalást, hogy gyermekét viszontláthassa és ölelhesse; de hiába való volt minden gondozás, minden anyai szeretet, megmenteni többé nem lehetett. Utóbb őt magát támadta meg súlyos betegség s midőn ebből felépülve azt remélhette, hogy most már háborítlanul élhet, semmi nem fogja többé napjait megkeseríteni, akkor érte a legnagyobb veszteség, — egyetlen fiú gyermekét, koronánk örökösét döntötte sírba a kérlelhetetlen halál. Önök közül, kedves Ifjúság, bizonyára még számosán emlékeznek e megrendítő esetre s jól tudják, mily rendkívüli hatással volt országunkra is e veszteség, melynek hírére népek milliói merültek azonnal gyászba. A jó atya s a gyermekeit oly hőn szerető anya szivét pedig kínzó fájdalom fogta el, melynek erejét hosszú időn át egész nemzetek részvéte sem volt képes enyhíteni, s e fejedelmi nő még ez óriási csapást is megadással tűrte; fájdalmát szivébe zárta, csakhogy férjének, kinek „élete millióknak sorsa“, a keserves megpróbáltatás e napjaiban vigasztalója, emésztő bánatában bátoritója lehessen. Midőn királyunk a gondviselés e súlyos csapásában végre megnyugodott, csakis akkor engedte át magát bánatának s mivel egészségét a kiállott izgalmak teljesen aláásták, idegen földön, enyhébb éghajlat alatt keresett üdülést, a hova hű alattvalóinak enyhülést
