A Pécsi Állami Főreáliskola Értesítője az 1898-99. tanévről

Emlékbeszéd Erzsébet királyné felett. Tartotta Gallovich János tanár az 1898. évi szeptember 23-án rendezett gyászünnepélyen

9 —

és áldást kérő buzgó imája követte őt útjára. S midőn már közel volt ahhoz, hogy bánata csökkenjen, veszteségét feledje, akkor egy politikai rajongó gyilkos tőre járta át ez angyali szivet, mélységes bánatot hozva ezzel a magyar nemzetre s vérző fájdalmat okozva felséges királyunknak. Másokat, más nemzeteket is ért e veszteség, de a mi bánatunk, a mi fájdalmunk erősebb, nagyobb mindannyinál, mert a mi veszteségünk pótolhatatlan. Nekünk, gyarló, gyenge embereknek nehéz e villámcsapásban megnyugodni. Mély fájdalmunkban mintegy önkéntelenül is azt kérdezzük, hogy mi értéke van az emberi életnek, ha egykor a legnemesebb lényre is a sír záródik; mi értéke van a legszebb törekvésnek is, ha ily lelki erő s az egész emberiségben csodálatot keltő eszményi élet, magasztos jellem s tökéletesség példányképére is az enyészet borul. Mily vérző s epesztő fájdalmat kelt bennünk az a gondolat, hogy ez életben mindennek jutalma nem is csendes kimúlás, hímem egy orgyilkos borzalmas tette által előidézett váratlan halál. A szúrás, mely az ő sorsával szivünket érte, sokáig fog vérzeni, mert mi ő benne erős támaszunkat, nemzetünk fölött őrködő védő angyalunkat, hazánk áldott nemtőjét vesztettük el. Jóságos arczát nem fogják többé közöttünk látni, a nemzet megpróbáltatásának nehéz napjaiban ajka nem fog többé érdekünkben szót emelni, jótékonyságáról többé nem fognak hírt hallani. Ajka elnémult, arczának rózsái elhervadtak s a szív, mely irántunk oly melegen érezett, megszűnt dobogni. Nemzetünk rajongásig menő szeretete, melylyel iránta viseltettünk, keáerü bánattá változott. Iránta való hálánk azonban nem fog változni soha; tetteit emlékünkben tartjuk, szerencsétlen esetén keserű könyeket hullatunk s reméljük az Istentől, hogy ezen kegyeletes megemlékezés megnyugvást, az aláhulló könyek pedig enyhülést hoznak számunkra.

Ne feledkezzenek meg önök se, kedves Ifjúság, szerencsétlen királynénkról, valamint, bajainkban, szükségeinkben ő sem feledkezett meg rólunk. Tetteinek emlékét tartsák meg lelkűkben, jóságos arczát véssék szivükbe, ott van annak a legméltóbb helye. Nevét foglalják napi imájukba s könyörögjenek az Úrhoz, hogy azt a békességet, azt a nyugalmat, melyet az életben hiába keresett, találja meg holta után s kérjék az Istent, hogy királyunknak e borzasztó csapás elviselésére adjon elegendő erőt, hogy ragaszkodásunkban, hűségünkben, őszinte szeretetünk- ben találjon enyhülést s őt, kinek életéhez nemzetünk sorsa, hazánk fejlődése van kötve, alattvalóinak boldogságára még igen sokáig megtartsa s végre áldásának bőségével is eláraszsza.