A Pécsi Állami Főreáliskola Értesítője az 1898-99. tanévről

Emlékbeszéd Erzsébet királyné felett. Tartotta Gallovich János tanár az 1898. évi szeptember 23-án rendezett gyászünnepélyen

forrása, fájdalmának részese, a megpróbáltatások nehéz napjaiban hű vigasztalója, támasza, tanácsadója és őrangyala volt, a kit milliók szeretete vett körül, mert e nemes lelkű nő szivének jóságával meg tudta nyerni egész birodalmát. Megnyerte a magyar nemzetet is.

Szeretett uralkodónk trónralépése véletlenül szerencsétlen véget ért szabadságharczunkkal esett össze s nemzetünk az elnyomatás keserű napjait élte, midőn felséges királynénk 1857. május havában először lépett vérrel áztatott hazánk áldott földére. Ekkor még a visszafojtott harag, dacz és nehéztelés töltötte el a nemzet keblét s az ő jóságának és szere- tetének nyilvánulására a nemzet feledett mindent: haragot, neheztelést; hűség, szeretet sugárzott a hazajövő felség útjára s most, hosszú idő után először ismét felhangzott, hogy: „Éljen a király!“ A magyar nemzetnek, mely mindenkor szerette királyát, de a melynek épen oly drága volt szabadsága is, most ismét remény töltötte el szivét; egy jobb kor hajnalának derengését látta bekövetkezni; bízott egy szebb jövőben s hitében nem csalatkozott. Nemzetünk jellemvonása meghódította királynénk szivét s bekövetkezett a kibékülés, melynek egyik főtényezője Erzsébet királyné volt. E királynét isten adta nekünk; a gondviselés különös kegyelme állította őt királyunk mellé, hogy a leggondosabban őrködő védangya- lunkat találjuk meg benne s hogy épen oly időben tegyen szolgálatot édes hazánknak, midőn nemzetünk már az enyészet szélén állott.

Az uralkodó és nemzet közötti kibékülés 1867. junius hó 8-án következett be, mely napon uralkodónk Magyarország királyává, Erzsébet pedig hazánk királynéjává koronáztatott. Nagy, lelkes öröm töltötte be e napon az ország széles tereit. Széttörtek a bi incsek, melyek haladását gátolták, ledőlt a gát, mely útját állotta boldogulásunknak. Ennél örven- detesebb napja nem igen volt még a magyar nemzetnek, mert az enyészet, a kétségbeesés napjait újból az élet, a remény és bizalom váltotta föl. A nemzetnek ismét volt koronás királya, a kire teljes bizalommal tekintve léphetett a haladás útjára. A király büszke volt nemzetére s népünk, melynek egyik erényét kezdettől fogva az uralkodóház iránti hűség képezte, újból rajongott királyáért. Uralkodónk legfőbb vágya az volt, hogy népeit boldogoknak, megelégedetteknek lássa, s e törekvést királynénk, ki mint idegen föld szülötte jött hozzánk, nemzetünk iránti mély vonzalommal eltelve, folyton s melegen támogatta. Midőn csak tehette, közöttünk időzött; megismerte jó tulajdonainkat; részt vett örömünkben, bánatunkban; magáévá tette óhajainkat; megtanulta nyelvünket; szívben meghódította nemzetünket s e kölcsönös szeretet gyümölcse a haza fejlődése, j dléte lett.

Azon kiváltságosak közé tartozott e fejedelmi nő, kiket az isteni gondviselés magasabb körbe helyezett, kiket népek, egész nemzetek- 7 —