A Pécsi Állami Főreáliskola Értesítője az 1898-99. tanévről

Emlékbeszéd Erzsébet királyné felett. Tartotta Gallovich János tanár az 1898. évi szeptember 23-án rendezett gyászünnepélyen

— 6 szabad nemzet előtt tiszteltté teve! Mint kultúránk egyik jeles munkása mondja: Ekkor követke tek be a bámulatos szép idők; kigyult az ország mind a négy részén ; a csaták tüzében nagyra nőtt ismét a törpe magyar s őseihez, kik oly nagy szerepet játszottak egykor Európa színpadán, ismét méltó leve. Hazánk lelkes védői nyomán a hír, a dicsőség virága fakadt szerte-széjjel. A hír, a dicsőség, mely e harczból osztályrészül jutott a magyar nemzetnek, halhatatlan örökségül átszállt nemzedékről- neinzedékre; de a szabadság virágát, melyet vérünk öntözött, letépték a durva kezek, eltiporta az ellenség, elhervasztotta az éjszak zord lehelete. Mikor nemzetünk már végig szenvedte az eltipratás s megalázás keserves kínjait, akkor diadalmas, vérző homlokkal s egyúttal reménytelen, megtört szívvel állapodott meg egy tátongó sír szélén. Világos volt e borzalmas sírnak a neve. Ide, e sötét, néma sírba temeté el az erőszak a magyar szabadságot, azt a szabadságot, melynek tündöklő napja csak az imént még oly ragyogva sugárzá be a bérezés hazának minden vidékét s mely tündöklő napnak -visszfénye el-elhangzott messzire, túl országokon, tengereken, csodás dolgokat regélve idegen népeknek, az egész világnak a magyar nemzet hazaszeretetéről, vitézségéről és dicsőségéről.

A magyar nemzet szabadságharcza dicső volt, de gyászosan, leverői őssel végződött s ekkor jöttek a válságos idők. Az országnak 18 éven át nem volt alkotmánya, nem volt koronás királya; nyelvünket jogaitól megfosztották; idegen nemzetek fiai árasztották el hazánkat s a szabadszólást és a nemzeti szellem minden nyilvánulását erőszakkal nyomták el. Azt akarták, hogy a hajdan oly erős Magyarországból, mely egykor annyi szolgálatot tett a keresztény Európának, ne maradjon egyéb a nevénél. Mindent elkövettek, hogy hazánkat ausztriai tartománynyá tegyék. De a magyar nemzet nem mondott le jövőjéről, mert bár tudta, hogy le van győzve, de e mellett érezte azt is, hogy nincs végkép megtörve. Tűrt tehát és szenvedett, de egyúttal hitt, remélt s nem szűnt meg fáradozni, hogy hazáját ismét kiragadja a veszedelemből; lehetetlennek tartotta, hogy az a szabadság, melyet mindennél többre becsült, az az alkotmány, melyért annyi vért hullatott, ismét föl ne támadjon, s a jóságos Ég, mely annyi veszély között sem hagyta elenyészni a magyart, ez úttal is meghallgatta a nemzet jobbjainak könyörgését s adott hazánknak egy oly királynét, a ki a magyar nemzetnek a nehéz napokban valóságos őrangyala lett. Királyunk 1854. április hó 24-én kelt egybe királynénkkal, Erzsébettel, s nála méltóbb hitvest nem választhatott volna. E magasztos lelkű nő, kire a családi életet boldogító hivatáson kívül még azon feladat is várt, hogy miként az éltető nap melege, áldásként jelenjék meg népe között s azon kiváltsága volt, hogy egy egész nemzet nevezze anyjának, hiven osztozott úgy boldog, mint mostoha napjaiban; örömeinek