A Pécsi Állami Főreáliskola Értesítője az 1896-97. tanévről
dr. Kálmán Miksa: Maksay Zsigmond emlékezete
— 14 — kellett szerezni az intézet elvesztett tekintélyét, visszahódítani a szülők bizalmát.“ *) Maksay volt az a férfiú, a ki ilyen feladat megoldásában sikeresen közreműködhetett. Teljes tevékenységét, erejét s idejét ez iskolának szentelte. Más ambicziót nem ismert, mint azt, hogy szaktárgya tanításának színvonalát ezen iskolában magasra, igen magasra emelje. Lássuk tehát, hogy milyen volt ő a kathedrán. A módszeres tanításnak két faja van. Az egyik könnyed, játszi módon akarja az ismeretközlés nehéz feladatát végezni. Elfödi az akadályokat, hogy a tanulók azt higyjék, hogy kényelmes utón haladnak, melyen járni élvezet, melyen a távolban kitűzött czélpont —■ a síkföld perspektívája folytán — közellevőnek látszik. A másik faja a tanításnak nem födi el a tanulás utján levő akadályokat, sőt megmutatja őket a tanulóknak. De nem azért, hogy kedvöket szegje; ellenkezőleg, hogy tetterejüket aczélozza, kitartásukat fokozza. Vannak tantárgyak, melyekről nem mondható, hogy e két eljárás közül melyik felel meg nekik inkább a középiskolai oktatásban. Ilyen a mennyiségtan is. Maksay, ki mathematikát tanított, az utóbbi eljárást követte : nem volt könnyű nála a tanulás, a hogy az iskolai műnyelven mondják. Prae- cisitást követelt mindenben: a levezetésekben, a definitiók szóbeli előadásában, a feladatok Írásbeli megoldásában; olyan praecisitást, mely a legapróbb részletekre is kiterjed. Sok tanulónak, természetesen a gyengébbeknek, ez nem tetszik, túlzásnak tartják. Tapasztalatlan eszükkel nem tudják felfogni, hogy a mennyiségtannak éltető lelke: a praecisitás. Az oly tudományban, minő a mathematika, a melyben minden a logikán alapul, a legnagyobb szabatosság megkövetelhető, sőt megkövetelendő és csak a tanulók javát akarja az a tanár, a ki ezt teszi alapelvévé. Kérlelhetetlen szigorúsággal követelte a logikus beszédet. A mely tanuló ez ellen vétett, arra maró gúnynyal támadt rá. Gúnya azonban anyagát kizárólag az illetőnek helytelen feleletéből vette. A gúny arra szolgált neki, hogy annál hatásosabban kimutassa az illető tanuló beszédének illogikus voltát. Üldözte az olyan tanulást, mely a betűhöz ragaszkodik — az ábrákat más betűkkel kellett a tanulóknak felelés alkalmával cllátniok, mint a minőket ő használt. Ellensége volt a formulák és schemák betanulta- tásának. Nem kívánta, hogy tanítványai az ő szavaira esküdjenek. A levezetés azon módján kívül, melyet tételének bebizonyítására választott, vázolt más eljárásokat is, melyek ugyanarra szolgálhattak volna és mi *) Requinyi Géza „A pécsi áll főreáliskola története“ 165. 1.
