A Pécsi Állami Főreáliskola Értesítője az 1896-97. tanévről
dr. Kálmán Miksa: Maksay Zsigmond emlékezete
— 10 — Ezt a gyönyört kizárólag a tanítók élvezik. Csakhogy az istenek di iga árt szabtak érte: hosszas betegségtől, korai haláltól való félelmet. Mert a milyen nemes ez a munka, olyan ölő is. Az idegeknek folytonos feszültsége; a tüdőnek szakadatlan igénybe vétele; a rossz hygienikus állapotok, melyek a tanulókkal telt termekben uralkodnak; a dolgozó- szobába való zárkózás, melyet a tudomány fejlődésével való haladásnak vágya tesz szükségessé: ezek mind olyan tényezők, melyek méregként hatnak és sorra szedik áldozataikat. Mind a három kollegánk halála megrendített, de Maksay-é mégis a legerősebben. Irinyit és Szemákot heteken, hónapokon át láttuk betegágyukon szenvedni, vergődni, kimerülni. Hozzá szoktattuk magunkat ahhoz a gondolathoz, hogy számukra nincs segítség, hogy el kell őket veszítenünk. Másképen volt Maksayval. Bár huzamosb ideje hordta már magában a halálos baj csiráját, rendkívüli akaraterejénél és hatalmas physikumánál fogva nem akart engedni. Az összesen 415 éves férfiúnak aczélerősnek látszó háta meggörnyedt; tanítását gyakori fuldoklása zavarta meg, de ő nem hitte, nem akarta hinni, hogy a tanítók pusztítója : a tüdővész már régóta hatalmába kerítette őt. Csak 5 nappal halála előtt hagyta abba a tanítást. Egy kissé pihenni vágyott, mert a hangos beszédet már sehogysem bírta. De még akkor sem pihent. Otthon Íróasztala fölé görnyedt és javította tanítványainak írásbeli dolgozatait. És mikor végképen elbágyadt teste az ágyba dőlt, akkor meg egy matliematikai munkát olvasott, melyet nemrégen Párisból hozatott volt. Ágya mellett fellapozva találta ezt a munkát a felesége, mikor okt. 21-én a hajnali órákban a beteghez menve, annak már csak lhilt tetemét lelte. Úgy halt meg, mint a katona a csatatéren, fegyverrel a kezében és minden jajszó nélkül. Maksay Zsigmondnak, ki soha senkitől nem kért semmit, a halálhoz igenis volt kérése: mindig ilyen véget kívánt magának. A halál teljesítette a kérését, de sajnosán, nagyon is időnek előtte. A Chénier „Fogolynő“fjével ő is azt mondhatta volna : Mon beau voyage encore est si loin de sa fin ! Je pars, et des ormeaux qui bordent le chemin J’ai passé les premiers ä peine. Au banquet de la vie á peine commencé, Un instant seulement mes lévres ont préssé La coupe en mes mains encor pleine. Brillante sur ma tige et Thonneur du jardin, Je n’ai vu luire encor que les feux du matin. Je veux achever ma journeé.
