A Pécsi Állami Főreáliskola Értesítője az 1896-97. tanévről

dr. Kálmán Miksa: Maksay Zsigmond emlékezete

Maksay Zsigmond emlékezete.

Súlyosan nehezedett a sors keze az utóbbi időben a pécsi i'őreáliskola tanártestületére: három évi rövid időközben immár a harmadik tagját ragadta ki a kérlelhetetlen halál a soraiból. 1893. évi decz. 6-án hunyt el Irinyi Sándor; másfél évvel rá, 1895. évi julius 1-én a második: Szemák Antal és még rövidebb szünet után: 1896. évi okt. 21-én a harmadik, Maksay Zsigmond.

Még az a vigasztalásunk sincs, hogy a természet örök rendje szerint, az elmúlásnak kivételt nem ismerő törvénye szerint, mely mindennek, a mi e földön van, határt szab, elhúnyt barátaink is, elérve az emberi kor végső limesét, dőltek volna ki a sorunkból. Javakorbeli férfiak voltak mindannyian. Közülök még a legidősebb sem érte el az 54. évét.

És úgy múltak ki, mint az olaj fogytán levő mécses: lassan, sorva- dozva. Az egyikök ifjúkorában sokat nélkülözött, de a lelkesedés leendő pályája iránt nem engedte tetterejét ellankadni. Czélt ért. Megadatott neki, hogy tanitásával és útmutatásával a Szép kultuszát terjeszthette. Nem tehette soká. A testnek, az ifjúkorban elhanyagolt testnek egyik orgánuma elvesztette működési képességét és kioltotta tulajdonosának az életét. — A másik kettőt áldozatául szedte a sorvasztó tüdőbaj, a tanítás mesterségét űzők réme. Igenis, ez ijesztget mindannyiunkat, kik e pályán működünk, ezt véljük mindannyian annak a végén látni.

Pedig milyen nemes pálya ez! Milyen nemes munka folyik itt! Az a láthatatlan valami, a mit egyik testi érzékkel sem vehetni észre, a minek nincs se alakja, se terjedelme, se színe, se hangja: a szellem, szól itt a szellemhez. Már nagy élvezet, gondolatait egy másik emberi lénynyel közölhetni. De százszor, számtalanszor nagyobb élvezet, ismereteit másoknak, a sokaságnak átadni.