A Pécsi Magyar Királyi Állami Főreáliskola 1888/9. Tanévi Értesítője

Dr. Katona Lajos: Moliére otthon és a társaságban

4

és regék koszorújával az utódok többnyire elkésett, de aztán annál rajongőbb kegyelete. Életükben eltűrt szenvedéseikért az újabb, sőt a legújabb idők nagy embereit is szivesen kárpótolja a tömeg az istení- tés olcsó hálájával, a melyet talán úgy is lehet értelmezni, hogy az Olympus és Parnassus lakói tudvalévőleg nektárral és ambróziával élvén, nem szorulnak kenyérre, s így földi vándorlásuk keserves napjaiban bátran elkoplalhatnak. A koplalás szót ugyan nem kell mindig a maga anyagi értelmében vennünk, de annál inkább átvitt jelentésében; mert azt alig érte még meg a szellem hősei közül csak egy is, hogy már életében érdeme szerint méltatták s lángelméje legszabadabb és legeredetibb nyilatkozataiért ne üldözték volna. Azon költők és egyéb művészek száma, a kiket már saját koruk is rajongó hódolattal magasztalt, vagy a kik koronás-fők pazar kegyét, sőt olykor »leereszkedő« barátságát is élvezték, — elég nagy ; de bajosan találunk még ezek között is olyant, a kinek benső értékéről már életében eléggé elterjedt s alapos vélemény uralkodott; vagy a kit azzal ne boszantot- tak volna kortársai, hogy jelentéktelen és mellékes, pusztán kenyér- kereseti szükségből hevenyészett intermezzóit többre becsülték valódi remekművei-, páratlan egyénisége legigazabb teremtményeinél. Vergilius és Horatius émelyítő hízelgéssel volt kénytelen fizetni azért az önző kegyért, melyet Maecenas és Augustus nekik juttatának ; Voltairenek any- nyira meg kelle tagadnia önmagát, hogy II. Frigyes gyarló franczia verseit javítgatta, mig udvarában tartózkodott; Boileau és Racine nem örökbecsű munkáik czimén, hanem mint udvari történetírók jutottak ama sovány díjazáshoz, a melylyel a franczia Augustus őket annyi középszerű íróval és silány íirkászszal egy sorban kitüntette. Sőt még a sors elkényeztetett kegyenczének, Goethének is nem egyszer keserűen kelle éreznie a piczinyke weimari fenség oldalán, hogy a léha udvaronczok szemében ő, a költőkirály csak parvenu!

De keresve se találnánk az eddig mondottak minden egyes pontjának igazolására alkalmasabb példát annál, a melyet a Moliére ellen életében és halála után elkövetett kétféle igazságtalanság szembeszökő ellentéte nyújt. Ott van egyfelől a rosszakaratú vagy könnyelmű félreismerés, sőt gyülölség és üldözés, a melylyel a költőt küzdelmes pályafutásában keserítették, — más oldalon pedig a banális tömjénezés, a mely az elköltözött jelest 200 év óta szüntelen sűrűsödő fellegeibe igyekszik burkolni s dicséretes szokása szerint a szentséges »ideál« nevében tiltakozik az ellen, hogy az elfogulatlan vizsgálódás, az ércz- ből öntött és kőből faragott k i s-isten helyett, a hús és vérből alkotott s még oly magas röpte daczára is a föld porához kötött, de azért nem kevésbé nagy embert állítsa örökéletü műveinek hozzá legméltóbb talapzatára!